Az utóbbi időben térségünkben nem múlhat el a gazdasági-pénzügyi szakemberek számára szervezendő tanácskozás anélkül, hogy az ott megjelenő politikusaink, mindenekelőtt a Nemzeti Bank vezetői, ne hozakodnának elő azzal, hogy az elmúlt egy év alatt Szerbiában látványosan csökkent az infláció. A közzétett adatok ugyan őket igazolják, hiszen tavalyelőtt több mint 12 százalékos volt a dinár értékének romlása, a tavalyi éves terv is hat százalék felett jelölte meg ennek arányát, a gyakorlat viszont azt bizonyítja, hogy 2013-ban még az 5 százalékot sem érte el. Elvileg ez hatalmas eredményt jelent(het), ha nem foglalkozunk a jelenség mélyebb okaival.
Októberben – például – a kiskereskedelmi árak, a hivatalos statisztika szerint, mindössze 2,2 százalékkal voltak magasabbak, mint az előző év azonos időszakában. Ez az érem egyik oldala. Arról azonban nem szól a fáma, hogy számos közszükségleti cikk 15-20 százalékkal megdrágult. Valamint arról sem esik szó, hogy az elmúlt tizenkét hónap alatt a kiskereskedelem forgalma nem kevesebb mint 15 százalékkal csökkent. Ez sem azt jelzi, hogy minden olcsóbb lett, hanem inkább azt, hogy az embereknek nincs pénzük a költekezésre.
Márpedig ha lejtőre kerül a fogyasztás (ami Szerbiában már csaknem negyed százada tapasztalható), a termelésben sem várható növekedés, hiszen egyszerűen nincs kinek eladni a termékeket. Arról ne is beszéljünk, hogy a nemzetközi piacon a honi minőség aligha rúghat labdába. A világ azon része, ahol még van pénz vásárlásra, egyre finnyásabb a minőséget illetően, mi pedig folyamatosan távolodunk ettől a szinttől.
Ha csökken a termelés, a gyárakban kevesebb munkaerőre van szükség, tehát fokozódik a munkanélküliség, lévén, hogy az üzemek, vállalatok tulajdonosai általában a létszámcsökkentéssel igyekeznek lefaragni a működési költségekből.
Okkal hihetjük, hogy ezzel az ország vezetősége is tisztában van, csak sehogyan sem találja meg a jelenség ellenszerét. Márpedig, szakemberek szerint, egyetlen országnak, így Szerbiának sem az esetleges mérsékelt infláció a legnagyobb gondja, hiszen ez alól a leggazdagabb országok sem mentesek.
A létfenntartási költségek növekedését elsősorban a foglalkoztatás, tehát a termelés és a kivitel fokozásával, mindenképpen a minőség emelésével, s ebből eredően a keresetek fokozatos javításával lehet ellensúlyozni. Mert az már az ember természetéből fakad, hogy ha több a pénze, többet is költ, s ezzel segíti a fejlődést.
Azt sem volna szabad szem elől téveszteni, hogy Szerbiának égetően szüksége van újabb beruházásokra, mindenekelőtt az elmúlt húsz év alatt sikeresen tönkretett iparban. Mégpedig lehetőleg korszerű termelési eszközök üzembe állítására kellene törekedni, amelyek nemzetközi szinten is versenyképes termékeket állíthatnának elő. Erre azonban pénz nincs. A külföldi befektetők sem adják egymás kezébe ennek a balkáni országnak a kilincsét. Talán jó volna felkutatni az okot, hogy miért kerülnek el bennünket a gazdagabb országok pénzemberei.
A dinár árfolyamának mesterségesen alacsony szinten tartása lényegében a hazai gazdaságot igen komolyan károsítja, hiszen míg itthon a nyersanyag dinárban kifejezett ára egyre emelkedik, a belőle gyártott termékért a külföldi piacon nem lehet ezzel arányosan magasabb árat elérni. Ezért tehát kifizetődőbb behozni a kész terméket, amit a hazai importlobby alaposan ki is használ.
Lényegében ezek az érdekcsoportok különféle módon hatnak az ország gazdaságpolitikájára. Vagyis igyekeznek megőrizni a mostani, egyre áldatlanabb állapotot, hiszen ez nekik elsőrangúan megfelel.
Az, hogy hosszú távon mi történik az ország gazdaságával és a lakosok életszínvonalával, őket a legkevésbé sem érdekli. Ha majd itthon nem megy a bolt, fogják a ki tudja hogyan szerzett hatalmas vagyonukat és külföldre menekítik.
Ha valaki a fenti tényeket egymás mellé rakja, könnyen rájöhet arra, hogy az inflációval kapcsolatos (politikai) melldöngetés mögött igen csalóka (látszat)eredmény lapul.
