Alapjában véve már az sem teljesen érthető, hogy a munkatörvény módosításaival kapcsolatban miért a gazdasági tárca vezetője nyilatkozik a legtöbbet, hiszen erre a témakörre mindegyik kormányban külön minisztérium „áll rendelkezésre”. Az is magyarázatra szorul, hogy Jovan Krkobabić munkaügyi és foglalkoztatási miniszter, a témában illetékes tárca vezetője miért hallgat olyan mélyen. A munkások, pontosabban a Függetlenség Egyesült Ágazati Szakszervezet és a Szerbiai Önálló Szakszervezetek Szövetsége felemelte a hangját, de a jelek szerint a módosításokat kimunkáló Radulović gazdasági miniszter hangja a kormányban sokkal erősebb, hiszen a nemrégen még szinte csak egyetemi körökben ismert szakember továbbra is megy a saját feje után. Ez nem igazán tetszik az államfőnek. Főleg az nem, hogy a pártonkívüli káder nem hajlandó szót fogadni az egykor (a névváltoztatása előtt) sokkal csúnyább napokat megért vezető kormánypártnak, illetve fő korifeusának, aki valamikor, Slobodan Milošević diktatúrája idején, mindent megtett az ellenzéki sajtó tönkretételéért, vagy legalábbis elhallgattatásáért.
A jelek szerint nagy a valószínűsége, hogy a törvényt változatlanul, vagy csak kisebb módosításokkal a parlament elfogadja. Még nem tudni, hogy mi sül ki belőle a gyakorlatban, az azonban bizonyos, hogy megnyirbálja a dolgozók bizonyos jogait. Márpedig ezen a téren igen sok tennivalója lenne a szakszervezetnek, hiszen alapvető feladata a munkások jogainak védelme.
A fejlett országokban a munkaadók úgy félnek ettől az érdekvédelmi tömörüléstől, mint az ördög a tömjénfüsttől. Például Németországban olyannyira erős a szakszervezet, hogy a kapitalistáknak nem volt más megoldásuk, mint elfogadni és következetesen alkalmazni a törvényt, miszerint a munkanapokon a túlóráért 25, a vasárnapi munkáért 50, az ünnepnapokon végzett munkáért pedig 100 százalék pluszpénz jár. Kínosan ügyelnek arra, hogy ezen a téren ne történjen „félreértés”, mert ha az ellenőrzés ezt feltárja, a tulajdonosnak súlyos büntetéssel kell számolnia. Az évi szabadság pedig külön téma. Már annak is jár, aki mindössze három hónapig érvényes munkavállalási szerződés alapján dolgozott. Erre azonban általában „emlékeztetni” kell a cég illetékeseit, különben „megfeledkeznek” róla.
Nálunk, mint sok egyéb téren, merőben más a helyzet. A szakszervezetekről szóló törvény ugyanis lehetővé teszi, hogy minden irodában vagy gyárcsarnokban alakuljon annyi szakszervezet, ahány iránt igény van. Ma már odáig fajult a helyzet, hogy Szerbiában nem kevesebb mint 24 000 szakszervezet létezik. Egyes hozzáértők szerint az egész világon összesen nincs ennyi.
Ahol ennek a mozgalomnak mélyebb gyökerei vannak, ott a munkások régen belátták, hogy jogaikat csak úgy lesznek képesek eredményesen védelmezni, ha tömörítik soraikat.
Az Amerikai Egyesült Államokban mindössze egy, Spanyolországban kettő, Olaszországban pedig három szakszervezet van. Nálunk minden 70 dolgozóra jut egy. Ez a honi helyzet nagyban megkönnyíti a munkaadók dolgát, hiszen – általában a vadkapitalizmusra jellemzően – azt tehetnek az embereikkel, amit éppen akarnak. Egyik napról a másikra bárki utcára kerülhet és nincs, aki segítene rajta jogainak védelmezésében.
Okkal merül fel a kérdés: miért nem egyesülnek ezek a szervezetek? Nos, aligha kétséges, hogy legtöbb esetben önös, egyéni érdekekből. A nagy közvállalatokban a vezetők legtöbb esetben olyan tisztséget töltenek be, amelyet holmi szindikalista „hőzöngéssel” semmiképpen sem szeretnének elveszíteni. Ezt a cégtulajdonosok is tudják, s ők nyugodtan alszanak.
A szétforgácsolódás másik oka az emberi hiúság. Mindenki kakas akar lenni egy akármilyen kis szemétdombon, s úgy véli, amíg ez nem változik, ő a legokosabb.
A baj csupán abban van, hogy ennyi bába (szakszervezet) között már régen elveszett a gyermek (a munkás).
