Ha csupán a politikusoknak a gazdasági helyzet alakulására vonatkozó nyilatkozataira hagyatkoznánk, akár megnyugodva tudomásul vehetnénk, hogy – hála Istennek – javul a helyzet. Hogyisne, hiszen a tavalyi inflációs ráta az utóbbi évtizedekben a legalacsonyabb szinten mozog, s még az egy évvel korábban betervezettet sem éri el. Ritkán ugyan, de arról is hallhatunk, hogy egyes külföldi cégek élénk érdeklődést mutatnak a Szerbiában való befektetések iránt. Ezek megvalósítása azonban egyre késik. A honi cégek, igen kevés kivétellel, fizetési gondokkal küzdenek, s a pillanatnyi pénzzavarukat leginkább bankhitelekkel igyekeznek megoldani.
És itt kezdődik a baj. A felvett kölcsönök törlesztése ugyanis egyre nehézkesebb, s a lemaradás december végén már csaknem 25 százaléknál mozgott. Ez egyaránt vonatkozik a polgárokra is. Ezért a bankok újabb megszorításokat vezettek be a hitelek odaítélése terén. A jogi személyeknél szinte a teljes vagyonra vonatkozó kimutatást követelik a kérelmezőtől, a magánszemélyek esetében azonban már az is nemleges elbírálást vált(hat) ki, ha az illető elhanyagolta villanyszámlájának kifizetését. A bedőlt hitelek száma egyre szaporodik, s ez csak fokozza a pénzintézetek elővigyázatosságát. Attól azonban aligha kell tartani, hogy tönkremennek, hiszen a fizetőképes adósokat akkora kamatokkal terhelték, hogy az már felér az uzsorával.
A szakemberek szerint viszonylag legkönnyebb helyzetben vannak a külföldi anyavállalatú bankok. Legnagyobb részük olyannyira tőkeerős, hogy néhány tízmillió eurós veszteséget könnyen „lenyelnek”. Mindennek azonban, főleg középtávon, minden bizonnyal következményei lesznek.
Azok a bankok ugyanis, amelyek részben, vagy nagyobb mértékben elveszítik a szerbiai hitelek megfizettetésének sikerességébe vetett bizalmukat, lassan, szinte észrevétlenül kivonulnak a nyugat-balkáni pénzpiacról, és tőkéjüket biztonságosabb országba helyezik. Teszik ezt annál is inkább, mert tulajdonképpen a rosszul fizető hitelezettek számát illetően ők is kozmetikázzák az adatokat.
Okkal vetődik fel a kérdés: mi okuk lenne erre? Nos, a válasz meglehetősen egyszerű: ha túl sok a kinnlevőségük, logikus, hogy ennyivel csökken a tőkeállományuk, vagyis apad a fizetőképességük, ami a jó hírnév rovására megy. Ezért igyekeznek olyan megoldást találni, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Eltitkolják a megfizethetetlen kihelyezések mennyiségét, s az ott jelentkező veszteségeket az eddigieknél is drágább (magasabb kamatú) hitelekkel igyekeznek ellensúlyozni.
Ez azonban nem mehet a végtelenségig, hiszen előbb-utóbb kiderül az igazság. Mielőtt ez megtörténne, a pénzintézmények kivonják Szerbiából a pénzüket, ezzel azonban szűkítik a gazdaság hitelellátási lehetőségeit. Márpedig az iparnak és a mezőgazdaságnak, de a szolgáltatóiparnak is pénzre, forgótőkére van szüksége. Ez a puszta fennmaradás alapfeltétele. Arról nem is szólva, hogy ma már saját eszközből szinte senki sem képes fejleszteni. Innen kezdve már (további) visszafejlődésről beszélhetünk.
Az ugyan lehetséges, hogy az idén a pénzromlás mértéke az idén még kisebb lesz, sőt fennáll annak a veszélye, hogy deflációba csap át. Ez ugyanolyan rossz, mint az infláció, hiszen egyértelműen azt jelzi, hogy a fogyasztás alaposan visszaesett, ezért az árak csökkennek.
Ne örüljünk tehát a nemzetmentő szerepében tetszelgő népvezérek és bankkormányzók hurrá optimizmusának. Ha kiürül a hitelkassza, vagyis a bankok szétszélednek térségünkből, feltételesen mondva, visszatérhetünk a faekéhez.
