Eldőlt, amire már hónapokkal ezelőtt nagy nyerési eséllyel fogadni lehetett. Nevezetesen az, hogy tavaszra előrehozott parlamenti választások lesznek. Erre elsősorban abból lehetett következtetni, hogy a közvéleménykutatások szerint a Szerb Haladó Párt népszerűsége minden eddigi eredményt túlszárnyalt. Hatalmas lehetőséget szalasztana el az SZNSZ, ha most nem ragadná magához a teljhatalmat, hiszen aligha valószínű, hogy az elkövetkező néhány évben erre esélye marad.
A másik jel pedig a miniszterelnök és az első helyettese közötti viszony volt. A nyilvánosság előtt mindketten váltig hangoztatták, hogy továbbra is „nagy a szerelem”, viszont Milošević egykori (hírhedt) tájékoztatási miniszterének igencsak megnőtt az (hatalom) étvágya és formailag is elsőhegedűs akar lenni. A tömegtájékoztatási eszközök híradásait folyamatosan figyelők könnyen észrevehették, hogy Vučić körül kezd kialakulni a személyi kultusz. Ahol pozitív esemény történt, ő ott volt, és szorgalmasan fényképezkedett. Megnyilatkozásainak legnagyobb része az immár csaknem a küszöbön álló jobb életről, új munkahelyekről, külföldiek által történő beruházásokról zengett. Jóslatairól most még nehéz véleményt mondani, de ami már elmúlt és nem valósult meg, azt befedte a nép feledékenységének jótékony homálya.
Az átkozmetikázott kormányba verbuvált pártonkívüli, fiatal, tehetséges… stb. szakemberek nem mindegyike volt hajlandó feleselés nélkül fejet hajtani az első helyettes előtt, s mint azt Radulović gazdasági miniszter tette, ment a saját feje után. A kezdeti vučići támogatás azonban hirtelen elapadt, amikor kiderült, hogy ha valóban végrehajtják azokat, főleg a gazdaságot érintő, mélyreható reformokat, amelyeket a miniszter elképzelt, a jelenleg legerősebb párt népszerűsége és támogatottsága igencsak meg fog csappanni. Jobbnak látták tehát feláldozni őt a saját további karrierjük oltárán. A kormány két hangadója, vagyis az elnök és első helyettese szinte egyik napról a másikra félreállt mellőle. Amikor pedig az ilyen-olyan szakszervezetek hangoskodni kezdtek, odavetette Radulovićot áldozati báránynak.
Mindezt, persze meg kell magyarázni, vagyis „be kell vetetni a néppel”. Szomorú és egyben nevetséges is volt, ahogyan Vučić pártja főbizottságának, illetve elnökségének ülése után – látszólag meggyőződéssel – szajkózta, hogy „Szerbia képes jobban, gyorsabban teljesíteni”.
Ha ez netán, így lenne, már megtehette volna a főnixmadárként poraiból feltámadt vörös-fekete koalíció. Vajon hol voltak eddig? Miért nem hajtották végre a reformokat? Miért nem zabolázták meg a bürokrácia elburjánzását? A válasz pofonegyszerű: ők is ott adtak kenyeret a saját pártkatonáiknak, nem törődve azzal, hogy az ország összfoglalkoztatottjainak negyven százaléka improduktív munkaerő, és jócskán vonatkozik rá a vicc poénja, amely szerint „nem tudom mi a dolgom, de nem is érdekel”.
Egyébként ha valaki azt hiszi, hogy a gazdasági miniszter – tulajdonképpen – megbuktatásának nem lesz ára, az igencsak téved. Amint ugyanis napvilágot látott a hír, hogy a miniszterelnök és első helyettese leállította a magánosítási folyamatot és a csődtörvény bekerülését a képviselőházi eljárásba, a Világbank nemes egyszerűséggel leállította a 250 millió dolláros hitel realizálását. Ebből a pénzből a költségvetési hiány 14 százalékát lehetett volna pótolni.
És ez még nem minden. Ha ugyanis a Világbank erre a lépésre határozta el magát, a nemzetközi hitelminősítő intézet intézkedése sem maradt el. Egy kategóriával lecsúsztatta a megbízhatósági listán Szerbiát, ami maga után vonja a potenciális külföldi befektetők töprengését, hogy vajon érdemes-e ebben a balkáni országban beruházni?
A helyzet, amelyet a párt- és egyéni ambíciók, és nem a gazdasági-pénzügyi szükségletek alakítanak, csak tovább romolhat. Itthon nincs pénz fejlesztésre, s a meglevő kevésből és hozzávetőleg 30 millió eurót elprédálunk az előrehozott választásokra.
Mindezt azért, hogy az SZHP – esetleg – maga alá gyűrhesse a többi pártot, és Vučić választások útján kerüljön a miniszterelnöki bársonyszékbe.
Az akár egy enyhe árnyalattal jobb világot (értsd Életet) remélő polgár pedig okkal kérdezheti: és mi lesz a reformokkal?
