Míg a polgárok és a katonaság emberei segítségnyújtásból kitűnőre, addig Szerbia válságkommunikációból elégtelenre vizsgázott a pénteken kezdődött és a hét elejéig tartó rendkívüli helyzetben, amelyet az erős szél és a hó okozott. A válságstáb, az államvezetés és az utakért felelős intézmények vezetőinek összehangolatlan munkája, suta és órákat késő megnyilatkozásai miatt emberek százai fáztak és idegeskedtek az utakon vesztegelve, nem beszélve az otthon ülő és értük izguló rokonokról, ismerősökről.
Válságos helyzetben az emberek fokozottan igénylik az információkat: amennyiben ez nem történik meg, úgy téves híresztelések látnak napvilágot. Amikor 1986. április 26-án megtörtént a csernobili katasztrófa a magyar tájékoztatáspolitika teljes csődöt mondott. Míg a nyugati kormánypártokat napi szinten informálták a sugárzási adatokról, addig a magyar nép semmilyen információt nem kapott. A híradóban két nappal később jelent meg az első beszámoló, a Népszabadságban pedig május 6-án látott napvilágot az első cikk! A 21. században az információáramlás sebessége össze se hasonlítható az 1980-as években tapasztalttal, éppen ezért kellett volna a szerb politikusoknak sokkal jobban és hitelesebben kezelniük az eseményeket.
Az első ember az államvezetésből, aki megszólalt, Aleksandar Antić, lemondásban levő közlekedési miniszter volt, aki pénteken 12.26-kor a Twitter közösségi honlapra a következőket írta: „Közeledünk Nagybecskerek felé. Tudom, hogy az én jelenlétem nem sokat fog segíteni, de nem tudok Belgrádban ülni és várni.” A szerb tájékoztatási eszközök azonnal le is csaptak erre a semmitmondó bejegyzésre, amelytől a hótorlaszok közé szorult emberek rokonai semmivel sem lettek okosabbak. Fél ötkor jelentette az állami költségvetésből és a polgárok előfizetéséből fenntartott SZRTV, és a szintén szép állami támogatásban részesülő Tanjug hírügynökség, hogy helikopterek segítségével mindenkit sikerült kimenteniük. És ez volt az a pont, amikor cselekedni, nyilatkozni kellett volna. Hogy kinek? Annak a személynek, akit a szerbiai közvélemény már ismer, akinek a szava hiteles, aki szakértője az ilyen helyzeteknek, s aki a válsághelyzetek alatt és utána is tájékoztatja a közvéleményt (akik figyelemmel kísérik a belgrádi eseményeket, jól tudják, hogy a fővárosban bármilyen tragédia történik, Nada Macura, a helyi mentőszolgálat szóvivője azonnal információkkal szolgál). Az állandó politikai civakodások, hatalomváltás, személycserék miatt azonban Szerbiában a jelenlegi hatalom nem tudott előrukkolni a leírásnak megfelelő személlyel. A bizalmat nem lehet egy válságos helyzet vagy egy katasztrófa alatt vagy után megnyerni, ezt az esemény bekövetkezése előtt kell elérni. Szinte biztos, hogy a szerb államvezetés, amikor vége lett a nagybecskereki drámának, hátradőlt, megnyugodott. Pedig pont ez volt a kritikus pont. Az előre kijelölt vezetőnek ekkor kellett volna egy rövid nyilatkozatot adnia, amelyet az összes szerbiai rádió- és tv-állomás – megszakítva adását – élőben közvetített volna, ekkor kellett volna elmondani, hogy a Kossava, valamint az ónos eső és a jég hétfőig még sok gondot okozhat, így az emberek ne induljanak útnak, aki pedig úton van, álljon meg a legközelebbi pihenőhelyen, szállodában vagy ismerősöknél töltse az éjszakát. Ez nem történt meg, senki nem ellenőrizte, hogy a kamionosok a tiltás ellenére útnak indultak-e, és egy felfordult teherautó miatt így keletkezett az E75-ös autóúton Bácsfeketehegy közelében a több kilométeres kocsisor. A legrosszabbul azok jártak, akik a sor elején voltak, hiszen ők pénteken 18 óra után kerültek az autójukkal a hó fogságába, s csak másnap, 15–16 óra körül szabadultak. Már mindenki tudta, hogy óriási a baj, az emberekhez, akiknek többsége az ÖMV benzinkúton töltötte az éjszakát, azonban semmilyen információ nem érkezett.
Másnap aztán jött a felmentősereg, Aleksandar Vučićtyal az élen. Ő már nem mondta azt, amit Antić („Tudom, hogy az én jelenlétem nem sokat fog segíteni”), hanem, miután kimentett egy 10 év körüli gyereket a hó fogságából, így bizonyítva, hogy az ő jelenléte igenis hasznos volt, felszólította az embereket, hogy „senki ne induljon útnak, mindenki maradjon otthon”. Ez volt az a mondat, amelynek pénteken este, de még a legnagyobb jóindulattal is, szombaton kora reggel kellett volna elhangzania (és korántsem biztos, hogy egy jogot végzett politikusnak kell ezt bejelentenie). A gyerekmentés remek kampányfogás volt a márciusi választások előtt, mivel ez a jelenet más célt nem szolgált. A kormány alelnökének pártszimpatizánsai természetesen agyondicsérték Vučićot a bátor cselekedetéért, de, ha az emberi értelem győz a pártérdek és pártlojalitás felett (na, erre nem kellene fogadni...), akkor mindenkinek be kellene látnia, hogy abban a pillanatban nem neki, hanem az ilyen és hasonló helyzetekre felkészített, kiképzett egyénnek, katonának kellett volna ott cselekednie, aki még hatékonyabb lett volna a mentés során.
Vučićon kívül Novak Đoković, a világ második számú teniszezője volt az, akinek nem kellett volna a helyszínen lennie, de ő is gondolt egyet, és otthagyva a kopaoniki pihenőjét, azonnal elindult Bácsfeketehegy felé, hogy – a saját pénzen vett – élelmet és vizet adjon az embereknek. Nemes cselekedet volt ez, azonban mindez elsősorban azt szolgálta, hogy Đoković – akinek eredményei vitathatatlanok, és az is megsüvegelendő, ahogy külföldön népszerűsíti Szerbiát – élét vegye azoknak a kritikáknak, amelyeket azért kapott, mert a Svájc elleni Davis-kupa mérkőzés helyett, amelyet Újvidéken rendeztek, ő a pihenést választotta, így Szerbiának esélye sem volt a Wawrinkával és Federerrel felálló svájciak ellen. Míg csütörtökön a szerb sajtó és a közvélemény Đokovićot hazaszeretetből egyes érdemjeggyel jutalmazta – mert a nála hat évvel idősebb Federer vállalta a játékot, s Wawrinka sem ünnepelte sokáig az Australian Open megnyerését, ő pedig fáradtságra hivatkozva lemondta a szereplést – addig szombaton már azzal volt tele a szerb sajtó, hogy ismét a nemzeti hős szerepében tüntette fel a sportolót. Olyan ez, mintha tavaly, amikor Magyarországon volt súlyos a helyzet, a Győrnél hófogáságba esett autósoknak Görbicz Anita vezérletével az Eb-bronzérmes kézilabdás lányok osztogatták volna az élelmet, vagy a napokban Ausztriában Thomas Muster, korábbi világranglista éllovas igyekezne segíteni a bajba jutottakon.
Korábban is Topolya környékén voltak a legnagyobb gondok, s akkor is emberek éjszakáztak az autókban. Ezúttal ugyanez történt, de igen nagy naivitásról tesz tanúbizonyságot, aki azt hiszi, hogy belátható időn belül bármiféle terv készül katasztrófavédelemből, hogy legközelebb ehhez hasonló eset ne forduljon elő. Nem, mert erre nincs idő és energia sem, ugyanis március 16-án választások lesznek. Utána megalakul az új kormány, személycserék, kinevezések, hangzatos ígéretek, és a hatalmon levők pozíciók megőrzésével lesznek elfoglalva. Az átlagpolgár pedig annyit tehet, hogy erős szél és havazás idején teli benzintartállyal indul útnak, két napra elegendő ételt és italt visz magával, a csomagtartóba egy-két lapátot is elhelyez. Ha a hó fogságába kerül, akkor pedig vár, mert egyszer úgyis megérkezik a felmentősereg. Ha rámosolyog a szerencse, akkor nemcsak, hogy kimentik időben, de még egy közös fotója is lesz a világ egyik legjobb teniszezőjével vagy a kormány alelnökével. Más országban ez elképzelhetetlen, és nem biztos, hogy ott történnek a dolgok a józan ész diktálta logikával ellentétben...
