Még egy esztendő sem telt el azóta, hogy a kormány nagy garral bejelentette, hogy törvénnyel fogja szabályozni a vállalatokba, intézményekbe, vállalkozókhoz beérkező számlák összegének kifizetési határidejét. A parlament nagy többséggel támogatta is ezt a jogi aktust, és március óta az állam és a közvállalatok legkésőbb 45, a többi jogi személy pedig 60 nap alatt köteles átutalni a pénzt a számukra szolgáltatást végző vagy árut szállított ügyfelüknek.
Az akkori kinyilatkozás olyannyira meggyőzően hangzott, hogy még a szkeptikusok is hinni kezdtek benne, hogy talán végre rend lesz ezen a téren. Különösen az érintettek, tehát elsősorban a beszállítók üdvözölték harsányan a kormány intézkedését, hiszen addig egyáltalán nem számított ritkaságnak, ha egy teljes évig kellett várniuk a pénzükre. Ezúttal abban bíztak, hogy a törvény mégiscsak törvény, amit illik betartani. Pláne, ha maga az állam igyekszik jó példával elől járni, s önön számára negyedével rövidebb határidőt szabott meg.
A törvény hatályba lépése óta eltelt tíz hónap, s ez az időszak egyáltalán nem igazolta az elvárásokat. Napjainkban is mindenki akkor törleszti adósságát, amikor bírja, vagy éppen akarja. Ez alól az állami szervek és a közvállalatok sem kivételek.
A legújabb felmérés szerint – törvény ide, törvény oda – átlagosan 128 napnak kell eltelnie, mire megtörténik a kifizetés. Pedig annak idején törvénybe foglalták az ezzel kapcsolatos büntetéseket is. Azok a jogi személyek, amelyek nem törlesztik záros határidőn belül a kötelezettségüket – elvileg – 100 000-től 2 millió dinárig terjedő szabálysértési bírsággal számolhatnak, a felelős személyek esetében pedig ez az összeg 5 és 150 ezer dinár között mozog. A vállalkozók ennél olcsóbban is megúszhatják, hiszen számukra a 10 és 500 ezer dinár közötti összeg meg szabálysértési büntetésként van megjelölve.
Még most, utólag is megállapítható, hogy a törvény jó és könnyen alkalmazható, de mint már annyiszor, ezúttal sem tartalmazza, hogy ki és hogyan fogja ellenőrizni betartását. Márpedig ha senki sem törődik azzal, hogy ki mikor fizet, akkor az egésznek az égvilágon semmi értelme nincs.
Ez történt most is.
Egyes szakemberek állítása szerint várható volt ez a végkifejlet, hiszen nem elég egy tollvonás ahhoz, hogy egy cég vagy intézmény pénzhez jusson és minél előbb lenullázza az adósságát. Szinte az egész gazdaság fizetési problémákkal küszködik, s csak igen kevés vállalat mondhatja el magáról, hogy e téren semmi gondja sincs. Ezek közé tartoznak azok a vállalkozások, amelyek termékeik, szolgáltatásaik legnagyobb részét külföldön értékesítik. Horvátországban például legkésőbb másfél hónap után pénzéhez jut a beszállító. Szlovéniában mindössze egy hónapra van szükség, Németországban pedig maximum negyvenöt napig kell várni a pénzre. „Legrosszabb” helyzetben a skandináv országok vállalatai vannak. Őket ugyanis semmilyen törvény sem kötelezi ilyesmire. Náluk az a szokás, hogy a két cég, sok egyéb esettel együtt, megállapodik a fizetési feltételeket illetően.
Ott minden bizonnyal nagy megbotránkozást keltene, ha valamelyik cég a balkáni szokást alkalmazná. Itt ugyanis nem ritka, hogy a fizetési feltételek iránt érdeklődőket az áru megrendelője imigyen tájékoztatja:
– Fizetés a szokásos módon.
– ?
– Bíróság útján!
Ez nem csak az Északnyugat-európai, de egyetlen jogilag rendezett államban sem múlna el következmény nélkül. Az ilyen cég ugyanis, némi túlzással, pillanatok alatt kénytelen lenne bezárni a kapuit, mert senki emberfiától nem kapna árut.
Persze mind annyi mindenben, ebben az esetben is meglehetősen eltérő a helyzet minálunk. Mi törvényt hozunk, büntetéseket szabunk ki, s végül az egészet sutba vágjuk.
Ez nem más, mint populista szemfényvesztés.
