A hétvégén egy újabb párttal bővült a szerb politikai színtér, Nišben megtartotta alakuló közgyűlését az Új Demokrata Párt. Nevében új, igazából egy nagyon régi „politikai alakulatról” beszélhetünk, amelyet Szerbia és a Demokrata Párt volt elnöke, Boris Tadić vezet majd. Hogy milyen irányban, az nagyon gyorsan kiderül az előttünk álló, március 16-i parlamenti választások után. A pártelnök szerint az ÚDP a hatalommal és az ellenzékkel szemben is teljesen új alternatívát kínál föl, bár akik emlékeznek Tadić regnálásának idejére – és ehhez nem kell túl idősnek lenni –, tudják, hogy mindazért, amit az illető most pártja céljául tűzött ki, uralkodása alatt nem sokat tett, és mindaz, ami ellen most nagy erőbevetéssel küzdene, nemigen zavarta államfői tisztsége alatt.
Tadić következetlenségeire kár fecsérelni a szót. Csak néhány példa: közvetlenül a tavalyelőtti elnökválasztás lezajlása után bejelentette, hogy nem lesz a DP kormányfőjelöltje, majd „a párttagság nyomására” mégis az lett; államfőként elképzelhetetlennek tartotta a demokrata–haladó nagykoalíciót, tavaly év végén viszont már elfogadhatónak minősítette, amennyiben „konszenzus születik a stratégiai célokról”; a DP az idén január 18-án Újvidéken megtartott főbizottsági ülésen azt nyilatkozta, hogy nem áll szándékában elhagyni a pártot, bő egy héttel később pedig bejelentette, hogy kilépett a pártból. Éppen ezért: bizonyos fenntartással kell fogadni mindazt, amit Tadić állít, főleg most, választási kampány idején, amikor a politikusok egyébként is hajlamosak a nagyotmondásra.
Legutóbbi lépései azt bizonyítják, hogy nyolc év uralkodás után, Tadić nem tud élni hatalom nélkül, és képtelen visszavonulni: mivel sikertelenül végződött puccskísérlete, hogy a DP-ben átvegye az elnöki posztot, kilépett a pártból, és saját pártot alapított. Érdekes azonban egy kicsit visszatérni a DP főbizottsági ülésére, mert az sokat elárulhat Tadić újabb politikai szerepvállalásáról. Tadić és puccsistái a médiában napokon át azt a benyomást keltették, hogy Đilas pártelnökségének befellegzett, a DP főbizottsága azonban kétharmados többséggel bizalmat szavazott Đilasnak. Ha figyelembe vesszük, hogy többnyire ugyanazok a lapok közölték nap mint nap bombasztikus hírekként, hogy a DP helyi szervezetei mekkora mértékben követelik Đilas menesztését, amelyek előre tudnak mindent a leendő letartóztatásokról, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy mindennek hátterében ki áll(hat).
Nagy misztérium, hogy az ÚDP elnökeként miféle új alternatívát tudna Tadić felkínálni a polgároknak, hányan hiszik el neki, hogy a mágnásoktól akarta megvédeni a DP-t, és hányan vélik úgy, hogy a pártalapítással és egy választási blokk létrehozásával (VSZL, Együtt Szerbiáért stb.) tulajdonképpen az a célja, hogy a haladók javára megossza a demokrata szavazókat. Egyes spekulációk szerint Tadić helyet kapna a Vučić vezette leendő kormányban (állítólag a jelenlegi ára a külügyminiszteri poszt, de mindannyian tudjuk, Vučić ajtaja előtt hosszú a sor), ami azt jelenti, hogy Vučić és Nikolić készek viszonozni Tadićnak a Szerb Radikális Párt szétzúzásakor és a Szerb Haladó Párt létrejöttekor nyújtott segítséget. Zora Drčelić írja a Vreme hetilapban, hogy a Wikileaks iratokból tudni, hogy Tadić hat hónappal az SZHP létrejötte előtt azt a feladatot adta Miodrag Miki Rakić kabinetfőnökének, hogy beszélje rá Nikolićot, hogy hagyja el a radikálisokat. A folytatás többé-kevésbé mindenki előtt ismert.
Felmerül a kérdés, hogy Tadić „árulása” hogyan hat majd ki a Demokrata Pártra. Kétségtelen, hogy ebben a pillanatban nem tesz neki jót, főleg ha tudjuk, hogy a párt két éve zűrzavaros állapotban van (a párttagok letartóztatása, a párt kriminalizációja a médiában stb.), és hogy a támogatottsága nagyon alacsony. Ennek ellenére, hosszú távon akár pozitív kimenetelű is lehet a hiú exelnök távozása, mert megszűnnek a pártban a belső feszültségek, amelyeket Tadić és társai jelenléte okozott. A DP további sorsa nagymértékben attól függ, hogyan szerepel majd az előttünk lévő választásokon. Kétségtelen, hogy Tadić elvisz valamennyi szavazatot a DP-től, kérdés azonban, hogy saját és klikkjének távozása mennyi szavazatot hoz majd a pártnak!
Nem szabad elfelejteni, hogy a tavalyelőtti elnökválasztást nem annyira a leadott voksok, hanem a távol maradottak le nem adott szavazatai döntötték el. Másképp fogalmazva: az elnökválasztást nem Nikolić nyerte meg, hanem Tadić veszítette el, mégpedig azért, mert a demokrata szavazók bizonyos körében elveszítette a támogatottságot, s végeredményben ez vezetett a kormányváltáshoz és a haladók (kiváltképp Aleksandar Vučić) felemelkedéséhez. Ugyanez a jelenség már két héttel korábban a parlamenti választásokon is megmutatkozott az úgynevezett fehér cédulák esetében. A tiltakozó szavazók ugyanis nem a radikálisok, haladók és hasonlók köréből kerültek ki, hanem elsősorban azok közül, akik tradicionálisan demokrata szavazóknak számítottak, csak már elegük lett Tadićból és az általa vezetett demokratákból, és világosan a tudtukra adták, hogy nem néznek el nekik mindent.
Ilyen értelemben, bármennyire is vitatták sokan a létjogosultságukat, a fehér cédulák sikerrel jártak: a DP elveszítette addig gyakorolt hatalmát, aminek következtében elnököt cserélt, és ilyen-olyan módon megszabadult a gáncsoló elemektől (B. Tadić, D. Petrović, V. Jeremić stb.). Majd kiderül, hogy a párt hosszú évekre visszamenőleg mostani népszerűségi mélypontja közepette mindez mire lesz elegendő a március 16-i választásokon, mindenesetre a DP szempontjából nem az a legnagyobb kérdés, hogy Tadić mennyi szavazatot „visz el”, hanem az, hogy azok, akik tavalyelőtt a fehér cédulák vagy a távol maradás mellett döntöttek, az idén részt vesznek-e a szavazáson, és ha igen, melyik politikai opcióra adják le a voksukat.
