A gazdasági miniszter még fel sem állt a bársonyszékéből, máris folynak a találgatások, hogy a választások után ki fogja örökölni ezt az ülőbútort. Hozzáértők és laikusak egybehangzóan állítják, hogy a majdani kormányfőnek igen nehéz lesz komoly, felelősségteljes és szakmailag is megpatkolt embert találni. Ennek egyik oka, hogy a Szerb Haladó Pártnak, amely minden bizonnyal megszerzi a voksok igen nagy részét, nincs olyan embere, akire rá lehetne bízni ezt a tárcát. Mert ha dúskálna gazdasági-pénzügyi szakemberekben, nem hívott volna zászlaja alá egy pártonkívülit, akiről még azt sem tudta, hogy hajlandó-e mélyen hajlongani a miniszterelnök-helyettes előtt. Nos, az már kiderült, hogy Radulovićnak saját véleménye és álláspontja van és fütyül a pártfegyelemre, vagy ahogyan a szocializmusban nevezték, a demokratikus centralizmusra.
Emlékezünk még, hiszen nemrégen kozmetikázták a Dačić-kabinetet, kinevezése előtt és egy ideig még utána is, agyba-főbe dicsérték az új gazdasági minisztert. Amikor pedig belenyúlt a darázsfészekbe, és szembe akart helyezkedni a költségvetési húsosfazék körül tolongóknak, s az ebből igen jól élőknek, valamint a szükségtelen munkaerő felvételével, igen gyorsan kiderült, hogy fogalma sincs a gazdaságról, a privatizációról… szóval semmiről, amivel tulajdonképpen megbízták. Sőt, az egyik szakszervezeti akárkicsoda még azt is „megállapította”, hogy „nem is szerb”. Az más lapra tartozik, hogy ezzel a (kultúráltnak egyáltalán nem nevezhető) nyilatkozatával lényegében saját jólneveltségéről állított ki szegénységi bizonyítványt.
Ennél azonban sokkal lényegesebb és nem kevésbé érdekesebb, hogy mit kap örökül az új gazdasági miniszter? Ezúttal nem az anyagi juttatásairól, hanem a rá váró feladatokról van szó.
Ha egyetlen mondattal akarunk válaszolni, nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy egy hatalmas terhet, amellyel vagy megbirkózik, vagy igen hamar követi elődjét. Rá vár ugyanis nagyjából négyszáz vállalat privatizációja, a veszteséges állami cégek átalakítása, az esetleges külföldi befektetők Szerbiába történő vonzása, a kis- és közép-vállalkozások szerepének további erősítése…
Szinte vég nélkül lehetne sorolni a feladatokat, de az említettek is untig elegendőek ahhoz, hogy a leendő tárcavezetőt vagy az éterig repítsék, vagy a sárba tiporják.
A magánosítás körüli gondok ott kezdődnek, hogy olyan gyárakról, vállalatokról van szó, amelyek immár a kutyának sem kellenek. Amelyek egykoron jók voltak, azokat az elmúlt másfél évtized alatt sikerült tönkretenni, a többi pedig már addig is csak vegetált. Ezekre vevőt, vagy ahogyan mai divatos szóval mondják, stratégiai partnert biztosítani, felér a kör négyszögesítésével.
A szerkezeti átalakításra (dehogy) várókból is több, mint 150 van. Itt sem az igazgatók, sem a munkások nem erőltetik a dolgot, hiszen a kormány folyamatosan hozzájuk irányítja az adófizető polgárok dinárkáinak egy jelentős, évente nagyjából 700 millió eurónak megfelelő részét. Munka vagy van, vagy nincs, de – és számukra ez a lényeg – fizetés, ha ilyen-amolyan is, de van. Ki, tehát, az a bolond, aki követelné saját keresetének megszűnését, hiszen a kapitalista logika szerint, ha nincs munka, nincs termelés és értékesítés, akkor fizetés sincs.
Ebből ered a majdani miniszter következő feladata: a költségvetési hiány drasztikus csökkentése, valamint az elsősorban külföldi adósságállomány lefaragása.
Az eddigi gazdasági és pénzügyi miniszterek mindegyike a termelés fellendítését szajkózta, de újabb beruházásokra, fejlesztésekre itthon nincs pénz. Márpedig enélkül tovább csúszik a lejtőn Szerbia gazdasága.
Újabban zengzetes ígéretek hangzanak el a mezőgazdaság támogatását illetően, de csaknem biztosra vehető, hogy a nyilatkozatok kizárólag a választási kampány részét képezik. Vagyis nem igazán kell azokat elhinni.
Az sem kétséges, hogy ha a teljes politikai csúcs nem sorakozik fel az új ötletek és tervek mögé, a legjobb elgondolásnak sincs jövője. Ezt a tényt ékesen bizonyítja Radulović esete is.
Egy szó, mint száz, az új gazdasági miniszterre igen hálátlan örökség vár.
