Mindössze két év alatt négy állami bank ment tönkre, mert a kihelyezéseik jelentős részét a hitel használói egyszerűen nem fizették. Érdekes, hogy ezek között van jó néhány olyan újgazdag (is), akik meglehetősen közel vannak a „tűzhöz”, vagy éppen részvényesek az elúsztatott pénzintézetekben, tehát komoly befolyásuk volt arra, hogy az illető bank igazgató- vagy felügyelőbizottsága kinek és milyen feltételek mellett hagyott jóvá, a mi körülményeink között, hatalmas összegű hiteleket. Mert nem aprópénzről, frizsider vagy autó áráról, hanem több (tíz)millió euróról van szó.
Meglehetősen szövevényes ügy(ek)ről, s aligha hihető, hogy mindezekről a manipulációkról legmagasabb szinte nem tudtak. Ez annál inkább feltételezhető, mert – tekintettel arra, hogy nagyobbrészt állami tulajdonban levő bankokról van szó – az éves pénzügyi és egyéb terveket először a pénzintézmény vezetőségének kellett elfogadni, majd azokat felterjesztette a kormány elé, ahonnan a parlamenthez került, hiszen a végső szót minden esetben a T. Háznak kellett kimondania.
Az is csak ámításnak nevezhető, hogy megfelelő körökben és irodákban nem tudtak arról, hogy a balkáni háborúk és a meglehetősen vitatható kivitelezésű privatizáció után feltűnt nábobok több banktól is kértek és kaptak hatalmas összegű hiteleket, s a fedezet értékét illetően még köszönőviszonyban sem levő „vagyontárgyakat” ajánlottak fel. Volt ezek között például állapotánál fogva használhatatlan pótkocsi, raktáron levő akkumulátorok, használt hűtőkocsi, sőt még lábos és fazék is. Már akkor kétségtelen volt, hogy az illetőknek eszük ágában sincs törleszteni a felvett hiteleket, hanem a maguk eszétől, vagy valaki megbízásából, az volt a céljuk, hogy az illető bank tönkremenjen és „valaki” olcsó pénzért megvehesse.
Még abban az esetben sem volt garancia a kihelyezés behajtását illetően, ha a hitelt igénylő valamelyik, tulajdonában levő vállalatot tábláztatta be, mert amint elérkezett (volna) a kényszermegfizettetés ideje, egyszerűen csődöt jelentett. Persze előzőleg a kérdéses cégből kivont minden értéket, így a bank hoppon maradt.
Az is erősen vitatható, hogy nem volt mód a késések figyelemmel kísérésére, hiszen az országos Hiteliroda minden, 60 napnál nagyobb elmaradást szorgalmasan jegyzett. Az illetékes minisztérium vagy a Szerbiai Nemzeti Bank bármikor lehívhatta (volna) az erre vonatkozó szükséges adatokat, ha akarta (volna). De, amint a következményekből kitűnt, nem tette. Nagy kérdés: vajon miért? Ha szándékosság van a dolog mögött, ezért illene a megfelelő személyeket felelősségre vonni, ha pedig csupán hanyagságról, akkor pedig emiatt kellene az igazságszolgáltatás elé kerülniük. Erre azonban aligha kerül sor. Annak ellenére is, hogy a négy bank (az Agrobanka, a Vajdasági Fejlesztési Bank, a Belgrádi Hitelbank és az Univerzal Banka) által elvesztegetett, vagyis behajthatatlan hitelek összege elérte a 800 millió eurót. Az állam pedig kénytelen a saját, pontosabban az adófizetők pénzéből kártalanítani a betéteseket és az ügyfeleket.
A négy ügy fonákja pedig, hogy minden illetékes váltig azt hangoztatja, hogy a szóban forgó bankok tönkrementek és a hiteleket vissza nem fizetőkön nem lehet az esedékes rátákat behajtani. Ez azért nevetséges, mert az illetőknek nevük és újabbnál újabb vállalkozásuk van, amelyek elkobzásából és értékesítéséből bőven lehetne kárpótolni a bankokat. A jelenleg hatályos törvények azonban ezt nem teszik lehetővé. Ha egy közpolgár nem fizet, tőle akár a használt hűtőszekrényt vagy az agyongyötört sezlont is el lehet venni. A náboboknak, akik eurómilliókat síboltak el, egyelőre a hajuk szála sem görbül. Pedig a jogilag rendezett országban ez bűncselekménynek számít, és az elkövetőkre többéves börtön vár. Nálunk azonban a „fehérgalléros” bűnözés elleni hatékony fellépés csak az első miniszterelnök zengzetes, politikai poénszerző szólamaiban létezik.
Miközben a kisembert néhány ezer dináros hátraléka miatt alapvető szükségleteiből is kiforgatják, addig egyeseknek mindent szabad (?)
