Húsz évvel ezelőtt még sehol sem voltak, ma pedig vállalatok, gyárak sorát tudhatják magukénak. Nevük azonban – főleg az utóbbi időben – szinte csak akkor kerül a lapok hasábjaira vagy a híradásokba, amikor valamilyen zűrös ügyet felgöngyölít a rendőrség. Sajnos az sem ritka eset, hogy tessék-lássék módra kutakodik valamelyik nábob iratai között. Ritkán nyilatkoznak, szinte mereven kerülik a nyilvánosságot, mintha rejtegetnivalójuk lenne. Bizonyos példákból okkal lehet arra következtetni, hogy van is okuk a titkolódzásra.
Mile Jerkovićról például csak akkor tudtuk meg, hogy a balkáni vérzivatar idején Arkan egyik igen közeli harcostársa volt, amikor már a felső politikum úgy vélte, hogy lejárt az ideje, s közölni lehet a piszkos múltját. A Matijevićek, Kostićok háttere még mindig meglehetősen homályos, és mindaddig az marad, amíg az éppen aktuális rezsimnek szüksége van rájuk – még inkább a pénzükre. Mišković is csak akkor bökte ki, hogy évek óta hol az egyik, hol a másik, vagy éppen mindegyik pártot kiadósan támogatta, amikor a vallatáson szorítani kezdték a hurkot a nyaka körül.
Az egykoron kocsmai zenészből lett mogul és egyetem-tulajdonos Bogoljub Karić is mindaddig vígan élhetett, amíg eszébe nem jutott, hogy politikai pályára lép. Pártja igen gyorsan az elviselhetőnél nagyobb népszerűségre tett szert, s már úgy tűnt, hogy könnyedén bejut a palamentbe, esetleg veszélyeztetheti az uralkodó nómenklatúra hegemoniáját, amikor fellebbent a függöny a vagyonszerzési módozatairól. Nem lehet kétségünk afelől, hogy illetékes helyről „súgtak” neki, s ő is, a Milošević család példájára, a Nagy Testvérnél kötött ki. Azóta sem járt (hivatalosan) a szülőföldjén, mivel elfogatási parancs van érvényben ellene.
Az átlagemberek csak elvétve érdeklődnek Szerbia jelenleg leggazdagabb embereinek sorsa iránt. Annál kíváncsibbak azonban arra, hogyan szerezték, egy ország történelmi léptékével mérve, villánygyorsan a mesés vagyonukat.
Mint az utóbbi időben több helyen is olvashattuk, a recept pofonegyszerű: a privatizáció kezdetén bankhitelt vettek fel, s azzal vásárolták meg valamelyik jól menő vállalatot. Miközben fokozatosan kiszipolyozták belőle az értékesebb részeket és a pénzt, több millió eurós bankhitelt tábláztattak rá, és abból újabban egyre több vállalatot vettek. Gyorsan kiderült, hogy ez a folyamat igencsak profitábilis, tehát nem lehetett leállni. A hiteleket nem törlesztették, s végül sorsára hagyták az elzálogosított, immár alig valamit érő üzemet, vállalkozást. Újakat nyitottak, és – jogilag – tiszta lappal indultak. Ugyanakkor, ha néha nagy kegyesen fogadták valamelyik, természetesen nekik megfelelő, újságírót, úgy siránkoztak, mint a fürdős utcalányok, hogy nyakig el vannak adósodva, így nem lehet gazdálkodni. A háttérről azonban mélyen hallgattak és hallgatnak. Egy szó nem sok, annyit sem mondanak az előzményekről.
Ha valamelyik firkász kellemetlenkedik, azt vagy megveszik (mindenkit meg lehet, és meg kell fizetni), vagy a szakmájában igyekeznek ellehetetleníteni.
És itt lép a képbe a magas politika. Ha ugyanis megkapirgáljuk a személyes kapcsolatok felszínét, kiderül, hogy legnagyobb részüknek a múltba gyökerező befolyásos barátai vannak OTT FENN.
Hogy a banki eladósodás mennyire népszerű és kifizetődő, bizonyítja az adat, amely szerint fél évvel ezelőtt a gazdaság több mint 19 milliárd euróval „lógott” a bankok felé. Ennek – szerencsére nagyobb részét – a hitelhasználók igyekeznek becsületesen és határidőben törleszteni, de azoknak sem elenyésző a számuk, akik a bankhitelekkel való manipulálásban keresik (és meg is találják) a meggazdagodás útját.
Csoda-e hát, hogy alig két év alatt négy állami pénzintézmény is a sárba süllyedt, pont az ilyen, behajthatatlan kihelyezések miatt. Ez az államnak, vagyis az adófizetőknek „potom” 800 millió eurójába került.
A bankvezéreket időnként utoléri a meglehetősen rövid kezű igazságszolgáltatás, de azok, akik tulajdonképpen a csődök igazi haszonélvezői, továbbra is „medvecsoportban” vannak, vagyis valaki(k) által védettek.
S ezzel a szerbiai újgazdagokkal kapcsolatos kör be is zárul. A túl kíváncsiak (Ćuruviják, Pantićok) pedig a modern orosz népmese zárószavával találhatják magukat szemben:
„Aki nem hiszi, utánajárunk!”.
