Roppant hálátlan bármit is írni itt és most Ukrajnáról, amikor percről percre változik a helyzet. Ez nem egy totó vagy lottó, ahol tippelgetni kell(ene); sokkalta összetettebb és szövevényesebb a kép, mint azt a napi médiatudósítások kínálta látszat sejteni engedi. Mit mondani hát azon túl, hogy az összkép nem túl biztató, s nem fekete-fehér – miként egyetlen esetben sem az –, hogy egyelőre csak az a biztos, hogy semmi sem biztos?
E számos „nem biztos” között azért akad néhány fogódzó. Biztos például, hogy Moszkva nem mond le a szevasztopoli támaszpontról (s vele együtt a Krimi félszigetről), hisz Szevasztopol idestova 230 éve (1783-ban került az Orosz Birodalom birtokába) tengerészeti bázisuk. Persze nem a puszta „történelmi örökségen” van a hangsúly (egyébként 2042-ig érvényes szerződésük van a használatára), hanem a bázis stratégiai jelentőségén. Aki esetleg kételkedne ebben, töprengjen el, hogy Szíria ügyében Moszkva vajon miért köti az ebet a karóhoz. Csupán Tartusz városáig és annak kikötőjéig kell ez ügyben gondolatban „elmenni”, és megbarátkozni a tényállással; Oroszország meg akarja tartani magának e Szíria délnyugati partján fekvő városkában található „előretolt helyőrségét”, az egyetlen Földközi-tengeri bázisát, hiszen tengeri nagyhatalomként pozicionálja magát. Pontosabban minden fegyvernemben és minden tekintetben nagyhatalomként pozicionálja magát. Akár egyetért ezzel valaki, akár nem.
Az is biztos, hogy Moszkva nem csak hadereje folytán játszhatja a fenegyereket, kezében a legerősebb adu Európa energiafüggősége, hiszen az ókontinens háromnegyede az orosz gázra van utalva. Ha nagyon elmérgesedik a helyzet, a „csapot” elzárják (Kína ennek biztos nem tudna nem örülni), ami rendesen lebénítja Európát. Jusson csak eszünkbe mekkora gabalyodást és pánikot okozott a legutóbbi, 2009-es januári gázválság, amelyet – láss véletlent! – az orosz–ukrán tarifamegállapodás kudarca váltott ki.
Szankciókkal lehet fenyegetni Moszkvát, de aki ezzel igyekszik jobb belátásra bírni, nagyjából olyan bölcsen cselekszik, mint az, aki maga alatt vágja a fát. Vonatkozik ez az Egyesült Államokra is, ha ugyanis fenyegetéséhez híven elvágja Moszkvához kapcsolódó gazdasági, pénzügyi szálait, az nagyon könnyen otthon állíthatja feje tetejére a különben is ingatag fiskális helyzetet. Képletesen szólva, visszafelé sülhet el a puska, az orosz gazdaság helyett az amerikai omlik össze... előbb. Különben is a szankciók alapvetően nem vezetnek semmire, legfeljebb tovább erősítik a szankcionált ország rezsimjét. És ez jó hosszan is eltarthat, amire Kuba vagy Észak-Korea a legkirívóbb példa.
A Nyugat tehát jobb híján annyiban tud keresztbe tenni a Kreml elképzeléseinek (bármilyenek is azok), hogy lépten-nyomon hangoztatja; diplomáciai, gazdasági, politikai és „egyéb” nyomást kell rá gyakorolni. Hivatkozhat és hivatkozik eközben az 1994-es budapesti memorandumra, amelynek aláírói – Oroszország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok – kötelezettséget vállaltak, hogy tartózkodnak az Ukrajna területi egysége és függetlensége elleni erő alkalmazásától, de gyakorlati síkon ez nem sokat jelent. Van-e olyan memóriabajnok, aki fel tudná sorolni, hány paktumot rúgtak fel már a történelem során?
Értelemszerűen Putyin még a koszovói precedenssel is érvel, mármint, ha azt – a Nyugat segedelmével – el lehetett „marni” Szerbiától, úgy a Krímet miért ne lehetne Ukrajnától?! Ő különben állítólag nem is szándékozza azt annektálni, csak megvédeni polgártársait az általa el nem ismert jelenlegi kijevi vezetéstől.
Ésszerű megoldás híján egyesek amondók, a NATO nem maradhat passzív. Ám hogyan legyen aktív, ha nyilvánvaló, az USA nélkül legfeljebb fenyegetőzhet a háborúval, abba belefogni csaknem az öngyilkossággal lenne határos. Washington szerencsére ezúttal kizártnak tarja az odasózást, mert tisztában van vele, ez nem egy Irak vagy Afganisztán, ahol – vélték anno naivan – gyorsan és könnyen „rendet” lehet tenni.
Az ügyben érdekelt hamiskártyások és blöffmesterek kezében szorongatott lapok tehát elég tarkák és gyengék, és a talon sem ígér licitálásra érdemeset. Csak szurkolhatunk hát annak, hogy az értelem kerekedjen felül, minimum azon történelmi tény felismerésével, hogy minden konfliktus – így a legvéresebb fegyveresek is – végül mindig a tárgyalóasztalnál dől(t) el.
