Az utóbbi időben a Szerbiai Villanygazdaság mintha arra szakosította volna magát, hogy időnként megbotránkoztassa az embereket. A decemberi villanyszámlákkal kapcsolatos bonyodalmak és mellébeszélések még el sem csitultak, amikor a nagyjából 30 000 foglalkoztatottat számláló közvállalat szakszervezete bejelentette, hogyha nem kapják meg az általuk jogosnak nevezett, fejenkénti 50 000 dináros kamatmentes kölcsönt, sztrájkba lépnek. A fő-szindikalistájuk ezt olyan öntelten nyilatkozta, mintha máris a zsebében érezte volna a sok más ember számára két fizetést jelentő összeget.
Azóta a „volna” kifejezést nyugodtan el is hagyhattuk, hiszen a pénzügyi és az energiaügyi tárca vezetője, a villanyosokkal való tárgyalás után nem átallotta kijelenteni, hogy a követelés jogos, mert a törvény és a kollektív szerződés is a másik felet pártfogolja.
Azt ország-világ tudja, hogy a villanygazdaságban dolgozók közül eddig még senki sem halt éhen az alacsony fizetése miatt, hiszen az átlagkereset magasan a szerbiai felett van. Az emberek telhetetlenségének azonban nincsenek határai. Kell nekik az az ötvenezer dinár, talán egy harapás kenyérre, vagy egy kortynyi tejre… ki tudja.
Néhány nappal ezelőtt az is kiderült, hogy a két miniszter meghunyászkodása igencsak magas lovat adott a követelődzők alá. Már a kamatmentes kölcsön sem elegendő, hanem vastagon részesedni akarnak a vállalat tavalyi profitjából is. A megbízott igazgatójuk szerint ugyanis az elmúlt esztendőben nagyjából 20 milliárd dinár – a szocialista önigazgatásban fogant szakkifejezéssel szólva – a megmaradt jövedelmük, amit a kapitalista nemes egyszerűséggel profitnak nevez.
Nos, ennek egy részét (is) be akarják, s a jelek szerint be is fogják zsebelni a dolgozók. Aztán, hogy némileg enyhítsék a problémát, egyes illetékesek úgy nyilatkoztak, hogy a kölcsönt megkapják, de nem kell visszafizetniük, mert a profitból eredő járandóságuk azt bőven fedezi, s ennek érdekében hajlandók „nagylelkűen” lemondani az osztalékról.
Ha csak a végeredményt nézzük, akkor ez nem más, mint egy nagy és felesleges cirkusz, hiszen amit az EPS kollektívája követel, azt meg is kapja.
Mindez azonban felvet néhány kissé kellemetlen kérdést, számukra és a miniszterek számára is.
Vajon honnan tudták már februárban, hogy mekkora lesz a nyereségük, hiszen a tavalyi évi zárszámadást március elsejéig kellett átadni? Mekkorára rúg az összeg, amit nem képesek, sok állami vállalat esetében nem is akarnak behajtani az adósoktól?
Az sem világos, hogy ha már ilyen jól gazdálkodnak, nem túl régen miért intéztek – szokásukhoz híven – ultimátumot a kormányhoz, hogy vagy garanciát ad 300 millió euró külföldi hitel felvételére, vagy veszélybe kerül az ország áramellátása. Akkor nem volt pénzük, s potom tizenkét hónap alatt az akkor követelt összegnek a kétharmada „előkerült”?
Fontos azt is szóvá tenni, hogy a széles népréteg, vagyis a 3,5 millió áramfogyasztó nem azoktól a szerencsétlen szénbányászoktól sajnálja a pénzt, akik a föld alatt, vagy a felszíni fejtésen bármilyen időben alaposan megdolgoznak a keresetükért, hanem elsősorban azoktól a különféle szintű vezetőktől, akik pártalapon kerültek az átlagember számára soha el nem érhető fizető álláshoz, s ahol gyakorlatilag semmi haszon belőlük. És ez nem csak közönséges hőbörgés, hiszen maga a megbízott igazgató beszélt nemrég arról, hogy az egész cégben százharminc felesleges igazgató van. Majd más beosztást kapnak, ha átszervezik a közvállalatot. Többek között tanácsadók, koordinátorok lesznek. Vagyis továbbra sem csinálnak semmit, csak felveszik a nagy fizetést.
Egyébként ez az eset ékesen bizonyítja, hogy a – szűk környezetével együtt – a politikai színtéren jószerivel titói, de mindenképpen miniszterelnöki babérokra törő első kormányfőhelyettes sokszor hangoztatott mondata: „Senki sem erősebb az államnál!”, szimpla melldöngető demagógia. Az az állam, amelyikre oly hangosan hivatkozik, már az első, nagy létszámú közvállalattal szembeni komolyabb összezördülésnél meghunyászkodott.
Ennyit a politikusoknak az ország érdekében történő eltökéltségéről és kitartásáról.
