A múlt héten nem múlhatott el nap, hogy a fővárosi sajtó gazdasági rovatában, párthovatartozástól függetlenül, nem az első helyen jelent meg a hír, miszerint a pénzügyminiszter rendkívül kedvező, mindössze kétszázalékos kamatú, egymilliárd dolláros hitelszerződést fog aláírni az Egyesült Arab Emírségekkel. Azóta már nyélbe ütötték a dolgot, s mostanában azzal van tele a sajtó, hogy mit kezd Szerbia ezzel a hatalmas összeggel.
A legtöbb szakember egyetért a kormány azon elképzelésével, hogy a pénz egy részét a korábban, a jelenleginél sokkal kedvezőtlenebb feltételekkel felvett hitelek végtörlesztésére kell fordítani, hiszen a megspórolt kamatokból igen szép összeget lehet megtakarítani. Ez azonban csak részmegoldás, hiszen ha a szóban forgó, szabad felhasználású egymilliárd dollárt erre a célra fordítják, ismét nem marad pénz a gazdaság élénkítésére, vagyis néhány hónap, de legfeljebb egy év múlva ismét arra kényszerülünk, hogy valahol a világban pénzt kunyeráljunk. Márpedig az ország jelenlegi adósbesorolása olyannyira kedvezőtlen, hogy csupán a legdrágább hitelek megszerzésére van némi esély.
Talán nem felesleges néhány mondat erejéig azzal is foglalkozni, hogy az „arab pénz” mennyit jelent Szerbia számára.
Nos, az ország 2014-es évi költségvetése 182 milliárd dináros tervezett hiánnyal számol, valamivel több, mint kétmilliárd dollárral. A hozzávetőleges adatoknál maradva ez azt jelenti, hogy az Egyesült Arab Emírségek hitele fedezi az idei évre tervezett deficit felét. Azt sem szabad azonban kifelejteni a felsorolásból, hogy a veszteséges állami vállalatok támogatása 2012-ben elérte a 900 millió eurót, az araboktól kapott egymilliárd dollár ennek az összegnek nagyjából a négyötöde. Ez annál is inkább hatalmas összeg, mert a szubvenciók gyakorlatilag az ablakon kidobott pénzt jelentik, hiszen egyik támogatott sem állt azóta talpra, és továbbra is veszteséget „termel”.
A fentiekből érthető, hogy már az idén a majdani kormány egy időre fellélegezhet. Arról nem is szólva, hogy az így kapott hitel és a világpiacon szerezhető kölcsön kamatlába között igen nagy a különbség, s csak ezen a címen tíz év, vagyis a törlesztés ideje alatt Szerbia nagyjából 420 millió dollárt megtakarít.
Az egész ügy legérzékenyebb pontja azonban a pénz minél ésszerűbb felhasználása. Elvben az volna a legokosabb, ha minden centet új munkahelyek nyitására, új programok megvalósítására, vagyis a gazdaság beindítására fordítanánk. Erről azonban aligha lehet szó, hiszen elenyésző azoknak a vállalatoknak a száma, amelyeknek minőségileg kifogástalan és előreláthatólag profitábilis programjuk van. A végtelenül elavult technológiáról beszélni sem érdemes.
A napi társadalmi zsongásban kevésbé tájékozottak joggal tehetik szóvá, hogy ez nem egészen így van, hiszen újabban szinte nem múlik el nap, hogy a vezető politikusok valahol ne avatnának fel új gyárrészleget, ahol majd (mikor?) több száz ember fog kenyeret keresni. Érthető a miniszterek és a pártvezetők ilyen irányú tüsténkedése, hiszen három nap múlva urnák elé járulnak a szavazópolgárok, s addig rózsaszínűre kell festeni a jövőnket.
Hogy utána mi következik? Nos, a legutóbbi elnökválasztás kampányában az ország aktuális első embere folyamatosan azt hangoztatta, hogy ha ő lesz az első, 100 milliárd eurós külföldi beruházást fog nyélbe ütni. Akik ezt elhitték, rá szavaztak. A többi, a sajnálatos kisebbség, pedig nem számít.
Annak ellenére tehát, hogy egyértelműen senki mérvadó nem tudja megmondani, hova kerül ez a hatalmas összeg, a pénzügyminiszter azon kijelentése ellenére is, hogy az ország nincs csődközeli állapotban, nyugodtan ki lehet jelenteni: ez a milliárd az utolsó szalmaszál.
