Az adócsalás és a különféle, az állam iránti, anyagi jellegű kötelezettségek elhanyagolása nem kimondottan szerbiai találmány, hiszen a nálunk sokkal fejlettebb országokban is dívnak az ilyen törvényellenes cselekedetek. Hasonló a helyzet a „fekete” munkával. Sokakat minden bizonnyal meglep, hogy az egyébként igencsak precíz németek is hajlamosak az ilyesmire. Mi több, náluk a munkások egyötödét illegálisan foglalkoztatják. Főleg a mezőgazdaságban, az építő- és a vendéglátóiparban. Talán mondani sem kell, hogy ezek a „schwarzarbeiterek” egytől egyig külföldiek.
Nálunk csupán a kínai boltokban tapasztalhatjuk, hogy vásárláskor vagy adnak számlát, vagy nem. De leginkább nem. Lehet, hogy egyeseknek már feltűnt, hogy ezeknek az üzleteknek az ajtóján nemegyszer látható volt a „Bezárva” felirat, majd a felügyelőség által kiszabott 15–30 nap után a mandulaszeműek ott folytatták, ahol az ellenőrök látogatásakor kénytelenek voltak abbahagyni.
A szakemberek szerint ha sikerülne teljesen megszüntetni a feketepiacot, az ország nemzeti jövedelme nem 30, hanem akár 40 milliárd euró, vagy ennél is több lenne.
Hivatalos kimutatás szerint Szerbia a térségben a második helyen áll, s csak Bulgária előzi meg nagyjából 1 milliárd eurós „fekete” bevétellel.
Az adómentesített munkavállalás és a kereskedelem okairól nagyjából egyformán vélekednek a közgazdászok és az illetékes állami tisztségviselők is. A válság következtében egyre üresebb az államkassza, s a kormány nálunk és más országokban is nagyobb adók, járulékok és illetékek kivetésével igyekszik pótolni a hiányt. Intézkedésével azonban éppen az ellenkező hatást éri el. Akik eddig vállalkozói engedéllyel dolgoztak, a nagy kötelezettségek miatt bezárják üzletüket, visszaadják iparengedélyüket, és feketén dolgoznak tovább. Végtére valamiből meg kell élniük, s általában máshoz nemigen értenek.
Persze az állam is meglehetősen ludas ebben, hiszen – általában a szociális béke megőrzése érdekében – olykor behunyja a fél szemét. Vagyis a felügyelőségeket nem igazán noszogatja, hogy minél jobban és eredményesebben végezzék munkájukat.
Amikor néhanapján napirendre kerül ez a probléma, a minisztérium és a feketézők véleménye merőben eltér egymástól. Az előbbiek a fokozott mértékű ellenőrzésben látják a gondok megoldását, vagyis a feketekereskedelem és a feketemunka felszámolását, az utóbbiak pedig váltig azt hangoztatják, hogy az állam elégedjen meg alacsonyabb százalékú adóval, illetékkel, s akkor a jelenleginél sokkal többen kiváltják a működési engedélyt.
Az állami szervek képviselői azt sem felejtik el hangsúlyozni, hogy a vevők sem járnak jól, ha feketézőknél vásárolnak, mert reklamáció esetén nincs kihez fordulniuk. Arról nem is szólva, hogy az utcai, bolhapiaci pultokon árusított portéka minősége igencsak vitás.
Ezzel kapcsolatban nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a „hivatalos” elárusítóhelyeken sem szavatolják, hogy az ember a pénzéért azt kapja, ami a csomagoláson fel van tüntetve. És ez nem csak a potom pénzért megvásárolható „eredeti” Adidas vagy Nike sportszerekre vonatkozik, hanem a különféle kolbászokra és egyéb felvágottakra is. Ha ugyanis a vevő kérdésére, hogy „Mi van ebben a szalámiban?”, az ismerős hentes csak legyint és őszintén válaszol („Jobb, ha nem tudja!”), akkor ne hencegjünk azzal, hogy a hivatalos áruértékesítésben minden a legnagyobb rendben van.
Ha egy ország nemzeti jövedelmének egyharmada (mint Szerbiában) az állam által ellenőrizetlen csatornákon keresztül áramlik be, érthető, hogy nem beszélhetünk rendezett államról. A kilencvenes éven első felében azonban a mainál sokkal rosszabb volt a helyzet, hiszen a kiskereskedők az áru négyötödét feketén szerezték be, és számlázás nélkül adták tovább. Olyan is volt az egész rezsim!
Hogy a jelenlegi állapot meddig tartható fenn, ezt még a legokosabb szakemberek sem tudják. Annyi bizonyos, hogy ha a dolgok nem változnak meg gyökeresen, még sokáig eltart a „kettő fizet, egy csal” helyzet.
