Jószerivel még ki sem hunytak a rózsaszínű jövőt hologramként előrevetítő fények a választási manézsen (cirkuszi porondon), a mindenkor rezsimhű sajtó, mint a keserű orvosságot, máris adagolni kezdte a várható valóságot. Azt már hónapok óta tudjuk, hogy a Világbank, amelynek hitelére oly nagy szüksége van Szerbiának, kerek perec kimondta, hogy ha a következő, meglehetősen rövid időszakban a kormány nem tudja, vagy nem akarja legalább 400 millió euróval csökkenteni a költségvetési hiányt, nem kap egy megveszekedett petákot se. Enélkül pedig az ország máris csődtömegnek tekinthető.
Jeles közgazdászaink sorban felvázolták a spórolási lehetőségeket, de a szavak között kétséget kizáróan fellelhető a párthovatartozásuk.
Az egyik abbéli meggyőződését fejezi ki, hogy a közszférában dolgozók számát legalább százezerrel kellene csökkenteni az említett hiány pótlása céljából, de – önmagát megcáfolva – azonnal elvetette az ötletét, mert ha erre sor kerülne, akkor többek között az egészségügy, tanügy szinte megbénulna. Azt azonban mélységesen elhallgatja, hogy az állami adminisztrációban és a másfél száz közvállalatban egymásba ér a kinevezése a sok és felesleges pártkádernek, akiket az elmúlt húsz év folyamán a hatalmon egymást váltó politikai tömörülések vezérkarai mintegy jutalomként odatuszkoltak.
Például csupán a villanygazdaságban naponta 100 000 eurót, vagyis évente több mint 37 milliárd dinárt lehetne megtakarítani, ha reális szintre süllyesztenék a foglalkoztatást. Persze nem a bányászok és a villanyszerelők számát kellene csökkenteni, hanem azokét, akik a mai napig nem tudják mi ott a dolguk, de ez nem is érdekli őket. Hasonló a helyzet a Srbijagasban, a vasúti és szinte mindegyik közvállalatban.
A leginkább megdöbbentő, hogy neves egyetemi tanárok vallják, hogy a takarékoskodást nem ezen a téren kell keresni, hanem ki kellene terjeszteni az egész országra. A közvállalatokban dolgozók és a nyugdíjasok járandóságának tízszázalékos csökkentése „meghozná a kívánt eredményt”. Mindezt azzal a hamisan hangzó ál-szolidaritással magyarázzák, hogy az egész ország népének együtt kell viselnie a válságból való kilábalás terhét.
Érdekes, amikor egyes közvállalatok vezetőinek fizetéséről és béren kívüli juttatásairól esik szó, senki nem emlegeti a szolidaritást. Pedig van olyan igazgató, akinek a havi nettó bevétele felér húsz átlagfizetéssel. De ő ezt „megérdemli”, holott az általa vezetett cég évente milliárdos nagyságrendű támogatást zsarol ki az adófizető polgárok dinárkáiból összekapart költségvetésből.
A most megkezdett „népetetést” össze kellene vetni a választási ígéretekkel, az ezerszám nyitandó munkahelyek, a korrupció és a bűnözés elleni kíméletlen harc ígéreteivel. Nem kell sokat várni arra, hogy kiderüljön: a király valóban meztelen. Mert ezek a szólamok csak addig éltek, amíg a balga választó le nem adta a voksát, s ezáltal szinte korlátlan hatalomhoz juttatott egy pártot és annak vezérét.
Nem kétséges, hogy ha bekövetkezik a nagy nadrágszíj-szorítás, sokan rádöbbennek arra, úgy jártak, mint a félkegyelmű úr, aki egy félig megfagyott viperát megsajnált és a keblén melengette, mígnem a veszélyes csúszómászó – természetesen – megmarta.
Nem múlik el a jelenlegi esztendő, s a kárörvendők okkal és joggal mondhatják:
„Nesze nektek a vipera!”
