Ha valaki pártkáderként kerül valamelyik közvállalatba, s nem tölt be igazgatói, de legalábbis főnöki tisztséget, az szinte nem is számít embernek. Erre lehet következtetni egy nemrég óta közkézen forgó kimutatásból. Ebből ugyanis megtudhatjuk, hogy például a villanygazdaságban összesen 650 (!!!) igazgató van. Az ország második legnagyobb veszteségeket felhalmozó közvállalata, a Srbijagas, ettől a számtól ugyan jócskán lemarad, de a villanyosokkal együtt nagyobb a szóvivői szolgálata, mint a washingtoni Fehér Háznak. Több mint százan vannak, viszont ha nem a cég dicsérgetésére vonatkozik az újságírók által (személyesen, telefonon, e-mailben) feltett kérdés, egyetlen sem „ér rá” válaszolni. Leginkább elengedik a fülük mellett a felvetést, mintha mi sem történt volna.
A fővárosban újságírói körökben azzal heccelik az energetikai szektorosokat, hogy mindegyik villanypóznának saját szóvivője van.
De honnan ennyi igazgató, és miért van rájuk „szükség”?
A postának van egy vezérigazgatója, hat végrehajtó igazgatója, tíz igazgatósági igazgatója, négy önálló részlegigazgató, harminckét tevékenységi egység igazgató, az igazgatóságon belül negyvenegy részlegnek van igazgatója… A fizetése mindegyiknek jócskán meghaladja a százezer dinárt. A kimutatásból csupán az nem derül ki, hogy ők kilencvennégyen gyakorlatilag mit csinálnak? Nos, ha megkérdeznénk tőlük és – valami csoda folytán – válaszolnának is, általában ezt a választ kapnánk: „szervezi a munkát”, „összehangolja a tevékenységet”, „felügyeli a rá bízott terület működését”. Ez pedig egyetlen szóval is kifejezhető: semmit!
Elmozdítani őket azonban szinte lehetetlen, mert mindahány valamelyik, éppen hatalmon levő pártnak az első vagy a második „arcvonalához” tartozik. Sajnálatosan sok esetben az sem zavar senkit, hogy az illetőnek fogalma sincs a vezetésére bízott kollektíva szakmai részéről.
S az egészben az a szörnyű, hogy valahol a harmadik vagy a negyedik sorban megtalálhatók a korábban regnáló párt hű katonái is, akiket a direktori bőrfotelból a választások után mozdítottak el. Csoda-e hát, hogy a villanygazdaság, a Srbijagas, a vasút, a közutak karbantartása miatt alakult vállalat évek óta nyakig úszik az adósságban, s évente – támogatás címén – több százmillió euró dinárellenértékét gombolja le a költségvetésről?
A gazdasági szakemberek már évek óta figyelmeztetnek az effajta rangkórság elburjánzásának egyre súlyosabb következményeire, de a vezető politikum csak szavazások előtt veri a mellét, hogy „ő majd megoldja a problémát”. Pedig ebből a kátyúból igen egyszerű a kiút: magánosítani kell ezeket a nép pénzén élősködő vállalatokat.
Hogy ez mennyire van így, szembeszökő példa a Naftagas. Amikor az orosz potom négyszázmillió dollárért megvásárolta, az új, Moszkvából érkezett igazgatónak első dolga volt a valóban szükséges keretek közé szorítani a vállalat improduktív munkaerejét, átszervezni a termelést, illetve az egész működést, és mindössze egy év alatt akkora profitot valósított meg, amennyit fizetett a cégért.
Nem csoda hát, hogy a politikusok hallani sem akarnak a villanygazdaság, a Putevi Srbije, a vasút, a Srbijagas, a posta és a többi közvállalat eladásáról. Ők a saját jövőbeni jólétükre gondolnak, miközben nemzeti érdekeket szajkóznak. Mert ha netán kicsúszik alóluk a miniszteri bársonyszék, még mindig helyet fognak nekik szorítani az igazgatói dömping nyújtotta lehetőségek keretein belül.
