Tavaly ősszel a kormány nagy garral jelentette be, hogy a közszférában megálljt parancsolnak az új munkaerő alkalmazásának. Ezzel akkor szinte nyíltan beismerték, hogy a mindenkori hatalmi pártok nem ritkán szükségtelenül a saját embereik felvételére utasították a közvállalatokat, de olykor önmagukat is. Mielőtt azonban a nyilvánosság elé került volna ez a „drákói” döntés, a minisztériumok szinte egymással versenyeztek, hogy ki bővíti jobban a saját szolgálatát. A külügyminisztérium 2012 decembere és 2013 decembere között 120 új „káderrel” bővült, az építőipari ötvenhat, az igazságügyi pedig negyvennyolc embert alkalmazott. Ez azonban akár „szolidnak” is nevezhető az egészségügyi minisztérium telhetetlenségéhez képest. Slavica Đukić Dejanović miniszter asszony ugyanis nem kevesebb mint 374 dolgozó felvételére adott engedélyt.
Történt mindez történelmi léptékkel mérve, három másodperccel a nagy létszámstop előtt.
Aligha vitatható, hogy a kormány körül sürgölődő léhűtők és tintanyalók száma, főleg az ország gazdasági erejéhez viszonyítva nagyon magas, s ha figyelembe vesszük a szerbiai egészségügy helyzetét, a (festett) szőke hajú politikusnő hányavetisége semmivel sem igazolható. Jelenleg tehát ebben a minisztériumban (az egy évvel korábbi 356-hoz képest 714-en tartják fizetéskor a markukat.
Ugyanakkor a kórházak legnagyobb részében jószerivel katasztrofális a helyzet. Ha csupán abból indulunk ki, hogy a zentai közkórház kénytelen majdnem másfél tucat egészségügyi nővér fizetését saját forrásaiból kigazdálkodni, mert a minisztérium erre nem ad pénzt, még nem mondtunk semmit. Azzal is csak keveset, hogy ugyanebben az egészségügyi intézményben egy öt orvosra egyetlen főnővér jut, aki – az orvosok után – felelős a betegek szakorvosi utasítás szerinti gyógyszerezéséért, s egyáltalán mindenre oda kell figyelnie, ami az illető osztályon történik. Tévedésén akár életek múlhatnak.
Nem sokkal jobb a helyzet a tartományi klinikán sem. Olyan ágyakat és ágybetéteket. Mint itt valamikor ötven évvel ezelőtt a gyalogsági kaszárnyákban lehetett látni. A párnákon igazán pihenni nem lehet, mert a benne levő valami régen megcsomósodott, s aki arra hajtja a fejét, az az érzése támad, mintha a kőfejtőben a puszta földön heverészne.
És ezzel egyidejűleg a tenyeres-talpas miniszter asszony bőkezűen szórja a nép pénzét, és megduplázza a vezetésére bízott minisztérium talp- és tintanyalóinak számát.
Mindebben (és még sok egyébben) az a legvisszataszítóbb, hogy ugyanez(ek) a politikus(ok) a választási kampányban tele szájjal bizonygatja(ák), hogy az elkövetkező megbízatási idejük alatt is (ha a balga nép újabb négy évre bizalmat szavaz nekik) csakis és kizárólag Szerbia polgárait kívánják szolgálni. Őket hallgatva az ember csak azt nem érti, hogy miközben szajkóznak, nem szakad rájuk a plafon.
Egyelőre nincs adat arra vonatkozóan, hogy mennyibe kerül az adófizető polgárnak ez a papírszagú demagógia, de annyi bizonyos, hogy az egészségügy, ilyen vagy olyan formában, megsínyli. Akik ugyanis a miniszter asszony kegyelméből íróasztalhoz jutottak a kabinet szűkebb vagy bővebb környezetében, mintegy saját munkahelyük szükségességének és fontosságának bizonyítása érdekében nyakra-főre gyártják a legképtelenebb utasításokat, amelyeket az emberek gyógyításában részt vevők kötelesek végrehajtani.
Nyílt titok, hogy az orvosok szívből utálják az általános iskolai, legfeljebb középiskolai végzettséget követelő „papírmunkát”, de nagy részük kénytelen elvégezni, mert a kormánytól, a minisztérium közvetítésével érkezett szigorú rendelet szerint nem lehet mindegyik orvosnak asszisztense, aki elvégezné ezt a feladatot.
Akik megtehetnék, a minisztériumban lopják a napot.
