Rendesebb családoknál a háziasszony pontosan tudja, hogy hány kése, kanala, villája és fakanala van, és azt is, hogy hol találhatja meg azokat. Ugyanez vonatkozik a mesteremberekre, illetve az általuk használt (vagy csak amolyan van!) szerszámokra. Szinte kizárt dolog, hogy az átlagember, ha bemegy a garázs-műhelybe, ne tudná, hova tette előző nap a kalapácsot.
Lehet, hogy a csavarhúzónál (jóval) nagyobb értékek esetében más a helyzet, ám egyszerűen felfoghatatlan, hogy az állam legfelsőbb „szolgái” nem tudják, hogy a rájuk bízott ország milyen ingóságokkal és ingatlanokkal rendelkezik. Márpedig Szerbiában jelenleg éppen ez a helyzet. A köztársasági vagyonkezelő igazgatóság nemrég ugyanis nyilvántartásba vett hat ingatlant, a számvevőszék ellenőrei azonban ezekről a 14,5 milliárd dinár értékű épületekről kiderítették, hogy azokat senki sem tartja számon. Vagyis „nem léteznek”.
És ha csak erről az egy esetről volna szó! Annak ellenére ugyanis, hogy az illetékes állami szolgálatok már tizenöt éve lajstromozzák az ország vagyonát, fogalmuk sincs azokról az épületekről, amelyek Belgrád központjában vannak, nem is szólva a hozzávetőleg 300 000 (!) hektárt kitevő szántókról, legelőkről, erdőkről. A bürokrácia úgy tekint ezekre, mintha föld nyelte volna őket. Voltak, nincsenek. Pedig egyes szakemberek szerint az ország vagyona legalább kétszázmilliárd euró, csak egy részéről eddig mindenki megfeledkezett.
Illetve… dehogyis, hiszen legfelsőbb és legalsóbb önkormányzatok bérbe adják az üzlethelyiségeket, szántókat, és el is könyvelik az értük kapott pénzt. A baj ott kezdődik, elsősorban az építmények esetében, hogy – ma már szinte megállapíthatatlan időpontban – valakik mélyen áron alul bocsátották magánszemélyek rendelkezésére. Így történhetett meg, hogy például Belgrád Óváros községének ügyviteli helyiségekkel foglalkozó közvállalata négyzetméterenkénti 3,3 euró bérleti díjat könyvelt el.
Csoda-e hát, hogy se szeri, sem száma azoknak a letartoztatásoknak, amelyeket a közvállalatok vezetői által elkövetett visszaélések miatt hajtanak végre.
Az ember azt hihetné, hogy a nagyobb városok „kiváltsága” ez a bűnözési forma. Pedig erről szó nincs, hiszen éppen a napokban az egyik nagykikindai közvállalat három vezetője került ilyesmi miatt rács mögé. Igaz, az elsíbolt összeg töredéke annak, amit felsőbb szinteken lopnak el.
Az egész trehányságban azonban az a legmeglepőbb (legbosszantóbb?), hogy számos, a honvédelmi tárcához tartozó ingatlan nincs nyilvántartásba véve. Erősen megdőlni látszik tehát az a (tév)hit, mely szerint a katonaságnál minden a legnagyobb rendben van. S ez nem azokra a „különleges rendeltetésű” létesítményekre vonatkozik, amelyek neve mellett szerepel a „katonai titok” figyelmeztetés, hanem egyes laktanyákra, gazdálkodásra vagy gyakorlatozásra alkalmas területekre.
A hozzáértők szerint ha az állam jó gazda módjára bánna a vagyonával, s a számára nem égetően szükséges építményeket piaci áron adná bérbe, a költségvetés szinte egy csapásra megszabadulna a nyomasztó hiánytól. Arról nem is szólva, hogy ha mindezeket értékesítené (mert előreláthatólag még sokáig nem lesz rájuk szükség), szinte szivarzsebből törleszthetné az eddig felvett hazai és nemzetközi hitelek jelentős részét.
Ezzel szemben mi garmadával gyártjuk a törvényeket, előírásokat és rendeleteket, amelyek útvesztőjében egyszerűen elkallódnak az országos értékék.
