Hetek (? – hónapok!) óta zsong a régi és új rezsimhű sajtó, de az ellenzéki is mindazokról a várható megszorító intézkedésekről, amelyeket a kormányfő helyezett kilátásba azzal a céllal, hogy megmentse Szerbiát a csődtől. Eltökéltségének(?) vezérszólama a minden téren történő takarékoskodás. A szolgálati kocsik használatát olyan szigorú mércék teljesítéséhez akarja kötni, hogy az embernek olykor az az érzése, hogy az államelnök túlbuzgóságában át fog esni a ló másik oldalára.
Persze ezen és még sok más téren is jó lenne alaposan meghúzni a gyeplőt a társadalomtól és az ország lehetőségeitől igencsak elrugaszkodott költekezést illetően, mindenekelőtt a közvállalatokban volna nagy szükség a közvagyonnal Csáky szalmájaként bánó igazgatók körmére és orrára koppintani.
A minisztériumokkal kapcsolatosan azonban mélységes a csend. Senki, elsősorban a kormányfő, nem feszegeti az utóbbi egy évben duplájára duzzasztott létszámot (az egészségügyi tárcánál), a sógor-koma alapon történt pártkatonák kenyérhez juttatását, és a jóformán semmire sem használható „szakemberek” tanácsadóként való alkalmazását.
Ha őket kérdeznénk, minden bizonnyal azt válaszolnák, hogy a köznép ezekhez a megoldásokhoz „nem ért”, tehát ne avatkozzon bele. Mint ahogyan ahhoz „sem ért”, hogy miért van szükség harmincnyolc tanácsadóra a parlamenti frakciókban. Ezek a személyek havonta kétmillió dinárjába kerülnek az adófizetőknek, s hogy mi haszon van belőlük, nem tudni. Politikai körökben azt erőltetik, hogy szinte pótolhatatlanok, mert hasznos szakmai tanácsokkal látják el a népképviselőket. Ezenkívül a világon mindenhol alkalmaznak képviselői tanácsadókat, tehát Szerbia sem (lehet) kivétel.
A parlamenti pártok politikusai azonban igen gyakran elszólják magukat. A legnagyobb párt egyik vezető tisztségviselője szerint éppen azért vannak bajban, mert a régi „külmunkatársak” szerződése lejárt, az újak pedig még nem kezdték el a munkát.
Ez az egyetlen mondat (is) felvet néhány kérdést, illetve bizonyos következtetések levonására serkenti az embert.
Ha ugyanis a frakció munkájának egy jelentős részét a tanácsadók végzik el, mit csinálnak a képviselők? Arról nem is szólva, hogy ha az utóbbiak „lebénulnak” az előbbiek szaktudása nélkül, akkor ők mihez értenek. Különben is nyílt titok, hogy a Szerb Haladó Párt nem áll valami jól kormányzásra alkalmas káderekkel. Nem véletlen, hogy több, úgynevezett pártonkívüli is miniszteri tárcát kapott.
Az is elgondolkodtató, hogy az országgyűlésbe bejutott képviselők a választási kampány idején felszólalásaikban számos szakmai kérdést is érintettek. Magyarázták, hogy mit hogyan fognak csinálni, ha megválasztják őket a polgárok. Akkor megkérdőjelezhetetlen tudású szakemberek voltak, most pedig tanácsadók nélkül megáll a kezükben a ceruza?
Arról nem is szólva, ha a tanácsadók okosabbak a képviselőknél, miért nem ők kapják a megbízatást? Ebben az esetben (is) meg lehetne spórolni egy személy zsíros fizetését.
Mi ér tehát a miniszterelnök dörgedelmes ígérete a takarékoskodással kapcsolatban? Vagy a nadrágszíj-húzás mindenkire vonatkozik, csak rájuk nem?
Mert ha ez így van, akkor hiteltelenné teszi a kormány első emberének szavait.
