Nem lehetetlen, hogy amikor a kormány döntött az Állami Számvevőszék felállításáról, csak részben gondolta át az egész tervet. A miniszterek szeme előtt ugyanis folyamatosan az lebegett, hogy valamiképpen rendet kellene teremteni az állami intézmények és vállalatok gazdálkodásában, s meg kellene akadályozni, hogy magánszemélyek az adófizetők pénzének egy részét egyszerűen zsebre tegyék. Azt azonban szem elől tévesztette, hogy a számvevőszék alkalmazottai nemcsak pártkatonák, hanem képzett szakemberek is, akik viszonylag könnyedén felfedezik a közvállalatok, valamint a különféle igazgatóságok hozzá nem értésből, vagy éppen önös számításból elkövetett melléfogásait és visszaéléseit.
Nos, éppen ez történt nemrég, amikor a szóban forgó szakemberek alaposan górcső alá vették az állami vagyonkezelő igazgatóság munkáját. Aprólékos munkával ugyanis kiderítették, hogy a kormány e meghosszabbított karja lényegében azokat védi, akik kizárólag az országnak tartoznak kisebb, de főleg nagyobb összegekkel.
Kiderült ugyanis, hogy alapvető feladatuknak, nevezetesen, hogy az államnak pénzt hozzanak, csak ímmel-ámmal tesznek eleget. Ennek az igazgatóságnak az a feladata, hogy bérbe adja az állam tulajdonában levő ingatlanokat, és a megkötött szerződés alapján folyamatosan inkasszálja a bérleti díjat.
A gyakorlatban azonban ennek éppen az ellenkezője történik. Amint a revizorok megállapították, a bérlők több mint 180 millió dinárral tartoznak, s az igazgatóság nemhogy a pénz behajtására törekedne, hanem különféle ürügyekkel igyekszik lehetőséget adni a helyzettel visszaélőknek, hogy megmeneküljenek az olykor sok millió dináros hátralék törlesztésétől. Ezt támasztja alá az egyik, Belgrád szűk központjában levő kávézó bérlőjének esete. Az igazgatóság még tizenkét évvel ezelőtt bérleti szerződést kötött vele, a bérlőnek azonban esze ágában sem volt, hogy fizessen. Négy évvel később bíróságra került az ügy, s jogerős döntés született, miszerint a vagyonkezelő minden hónapban leemelhet az adós számlájáról 80 000 dinárt. Erre azonban egyetlen esetben sem került sor. A „miért?”-re eddig senki sem adott kielégítő választ. Ilyen előzmények után egyáltalán nem csoda, hogy a főváros szívében üzlethelyiséget bérlő adóssága (büntetőkamatok nélkül!) 36 millió dinárra duzzadt.
Semmivel sem jobb a helyzet az állami lakások megvásárlása ügyében. Több százan kifejezték ilyen irányú igényüket, aláírták a szükséges okiratokat, de mindebből, pontosabban az azóta esedékes 125 millió dinárból a költségvetés egy parát sem látott.
A vagyonkezelőnél indignálódva utasították vissza a számvevőszék megállapításait, mi több kétségbe vonták azok pontosságát, szakszerűségét és jogosságát is. Nos ez érthető, hiszen egy szerb szólásmondás szerint senki sem vallja be, hogy utcalány volt az anyja.
Az igazgatóság hozzáállásáról tanúskodik a felelősségre vonásukkal kapcsolatos magyarázkodás is. Mármint, hogy azért nem akartak erélyesebben fellépni, mert mindenki súlyos anyagi helyzetben van, egyesek csődbe mentek…stb. Más szóval, még ők mentegetik az adósokat!
Az egészben az a legszomorúbb, hogy az Állami Vagyonkezelő Igazgatóság vezetői még mindig a helyükön vannak. És ez nem az ő bűnük.
