Kitűnő alibinek ígérkezik az utóbbi száz év legnagyobb árvize, amely – sajnos – emberéleteket követelt, falvakat döntött romba, és a gazdaságnak legalább egymilliárd euró kárt okozott. Az ezzel kapcsolatos tények megkérdőjelezhetetlenek, azt azonban nem lenne szabad készpénznek venni, hogy ha nem következik be a katasztrófa, Szerbia felvirágzásnak indult volna.
Az év elején ugyan a Nemzeti Bank, a pénzügyminisztérium, és egyes hozzáértők azt jósolták, hogy az idén akár egy teljes százalékkal és növekedhet a nemzeti jövedelem, ami szerbiai viszonylatban komoly előrelépést jelentett volna.
A kevésbé optimisták már korábban hangot adtak véleményüknek, hogy az első negyedévben jegyzett 0,4 százalékos növekedés egyáltalán nem ad okot lelkesedésre, s jó, ha az év végéig sikerül megtartanunk az úgynevezett „pozitív nulla” mérleget.
A jelzések szerint az autóipar kivitele elérkezett teljesítőképességének határára. Arról nem is szólva, hogy az állam, különféle serkentő intézkedések folytán, nagyjából 50 millió eurót költött erre az iparágra. Félmilliárd dinár egy ország számára nem volna jelentősebb tétel, esetünkben azonban nem Kínáról, az Amerikai Egyesült Államokról vagy Németországról van szó, hanem egy olyan balkáni államról, amelynek a gazdasága immár negyed százada semmi jelentőset nem produkált. Csupán a bel- és külföldi adósság növelésével „dicsekedhet”, s ez hatalmas teherként nehezedik az egész országra.
Egy kiváló mezőgazdasági esztendő még érezhetően lendíthetne a keréken, de nem valószínű, hogy a tavaly figyelemre méltó terméseredmények után a hozamok újból csúcson fognak járni. Ez annál is inkább valószínűtlen, mert az áradás sok helyen teljesen, vagy részben tönkretette a vetést, és a gazdák támogatása sem az ígért ütemben történik.
A „ha már rossz, hadd legyen még rosszabb” idegenlégiós hozzáállás alapján felelős(?) személyektől már elhangzottak olyan kijelentések, hogy a gazdáknak minden áron segíteniük kell egymást. Ez rendben is van, s a naponta beérkező hírek szerint a vajdasági parasztok ezúttal sem bizonyultak szűkmarkúaknak, hiszen vagonszám küldik a takarmányt a bajba jutottaknak. Az utóbbi ötven évben ők is megtapasztalták a természet romboló erejének következményeit, s tudják, hogy – elsősorban az állattartók számára – minden marék gabona vagy kéve széna aranyat ér. Ha azonban a nyilatkozatok nyomán – netán – kötelező érvényű segítségnyújtás is lesz, akkor az elsősorban a vajdasági gazdák szerény eredményeit fogja visszavetni.
Más körülmények között az állam ugyan nyújthatna hathatós segítséget a nemzeti jövedelem növelése céljából, ha volna lehetősége újabb külföldi hitelek felvételére. Kétségtelen ugyanis, hogy friss pénzre van szükség a gazdaság működésének fokozásához, de Szerbia a múltban olyannyira eladósodott, hogy a nemzetközi pénzpiacon már csak a drágább hitelek között „válogathat”. Néhány ilyen ügylet azonban valóban végzetessé válhat számára. Tehát ha a jelenlegi kormány igyekszik valóban felelősségteljesen dolgozni, akkor nem fogja a költségvetést, a nemzeti jövedelmet, s végső soron a polgárokat újabb kölcsönökkel terhelni. Azokat ugyanis egy napon mindenképpen vissza kell fizetni, amelyre a jelenlegi, javakat megvalósító nemzedék már nem lesz képes. És igen nagy felelőtlenség lenne az ország vezetősége részéről, ha ezen a téren végérvényesen eljátszaná a következő generációk jövőjét.
Marad tehát a (nem)létező költségvetési keret újrafelosztása, az improduktív ágazatokból (államigazgatás, egészségügy, tanügy) való pénzelvonás.
A kilátások szerint azonban ez a megoldás is csak arra lehet elegendő, hogy Szerbia gazdasága ne zuhanjon (vissza) a recesszióba.
A már sok éve tapasztalható rossz gazdasági állapotok folytatásához tehát nem kell katasztrofális árvíz.
Jön az önmagától is.
