Mint a bűvész a nyulat a cilinderből, úgy húzzák elő a politikusok az államigazgatásban, a közvállalatokban, s egyáltalán a költségvetésből élők kapcsán a munkaerő-felesleg témáját. Ha már nincs valós mondanivalójuk, ám valamilyen módon felszínen kell tartani a miniszterek „elhivatottságát és odaadását”, előveszik annak a 760 000 embernek a problémáit, amelyekből tulajdonképpen ők és sok-sok elődjük csinált gondot.
Ezen a helyen is többször foglalkoztunk ezzel a témával, de még nagyon messze járunk a politikusok ilyen irányú szorgalmától. Az embernek azonban a bögyében van a dolog, hiszen már az előző (a jelenlegivel csaknem azonos összetételű) kormány is letette a nép előtt a nagyesküt, hogy záros határidőn belül megszabadul a költségvetés e koloncától. Történtek is takarékosságra irányuló intézkedések, de azoktól egy-két fontos szolgálatnak belefájdult a feje. Például az egészségügyi járulékot két százalékkal csökkentetik, s ezt a pénzt átirányítják rokkant- és nyugdíjbiztosításra. Vagyis egyik zsebből a másikba.
Korábban alaposan korlátozták az egészségügyi intézményekben dolgozó szakemberek alkalmazásának lehetőségét, s ma már oda jutottunk, hogy ötezer orvos munkát keres, a kórházakban pedig nincs elegendő orvos. Persze hogy nincs (habár a munkaközvetítő nyilvántartásában van), mert a minisztérium nem hajlandó újabb kvótát finanszírozni, a kórházak pedig saját forrásaikból képtelenek erre.
Félreértés ne essék, az orvosok (a tanárok, stb.) is a költségvetésből kapják a bérüket, de az a 300 „menedzser” is, akik a privatizációs igazgatóságon vannak, s amióta az új igazgatónő megszigorította a munkafegyelmet (értsd: a ki-be lófrálás, a sarki kocsmában való kávézgatás és egyéb munkakerülés helyett rendet követel), naponta 70-80 „dolgozó” betegszabadságon van. Minden bizonnyal kitört rajtuk a négyoldalú munkaundor.
Volna tehát bőven tennivaló az állami szektorban, hiszen csak az államigazgatásban 28 000 foglalkoztatott van, akik évente egyenként átlagosan 9 000 eurónak megfelelő dinárösszegbe kerülnek az adófizetőknek. Semmivel sem jobb a helyzet az önkormányzatokban. Ezekben is ahogyan változtak az uralkodó garnitúrák, úgy szaporodott a létszám, holott a munka mennyisége a korábbi szinten maradt.
A miniszterelnök már a nyolcórás székfoglalójában is kitért erre a problémára, s azt ígérte, hogy igen hamar megfelelőre csökkenti az irodisták számát. Szerencséjére azonban megtörtént a katasztrofális árvíz, s most erre hivatkozik mindenki. Többek között az Amerikából „visszahonosított” pénzügyminiszter is, aki kezdetben nagyobbára a saját gondolatait mondta el az újságíróknak, újabban ugyanazt a nótát fújja, mint Milošević egykori tájékoztatási minisztere (Vučić).
Lassan lecseng az obrenovaci katasztrófa körüli felbuzdulás, tehát ideje volna valamit beváltani az ígéretekből. Kori Udovički, az egykor volt és újabban ismét felfedezett miniszter asszony szerint azért nem lehet az idén végrehajtani a karcsúsítást, mert a költségvetésben nincs erre pénz. És, hozzávetőleges számítások szerint, legalább 10 milliárd dinárt kell előteremteni még akkor is, ha csak 25 000 embernek mondanak fel és fizetik ki a végkielégítést.
Érvelés tehát bőven van annak érdekében, hogy a mindenkori uralkodó pártok hithű katonái, akik a kormány irányítása alá tartozó intézményekben és cégekben munkahelyhez jutottak, nehogy az utcára kerüljenek.
Ha tudomásul vesszük mindazokat a kifogásokat és magyarázkodásokat, amelyekkel a téma kapcsán napról napra találkozunk, az embernek akaratlanul is fülébe csengnek Petőfi Sándor Pató Pál úr szájába adott szavai:
„Ej, ráérünk arra még”.
