Elsősorban az autós társadalom osztatlan és jogos felháborodással vette tudomásul, hogy július elsején 45 százalékkal megdrágult a gépjárművek kötelező biztosítása. Természetesen ez arra a 6244 kocsira is vonatkozik, amelyekkel a miniszterek és a minisztériumok magasabb-legalacsonyabb rangú tisztségviselői és beosztottjai furikáznak. Ez azonban őket hidegen hagyja, hiszen a megnövekedett költségeket az adófizető polgárok állják.
Amint kiderült az emberek újabb sarcolása, a biztosítótársaságok ügyfélszolgálatában dolgozók naponta csőstül kapnak hideget, meleget. Pedig jelenleg ezt csak bennfentes körökben tudják, az így befolyó pénz közelébe se férkőzhetnek a biztosítók, hiszen az egyenesen az állam úgynevezett kockázati tartalékába, vagyis a költségvetésbe megy.
Érdekes módon a tarifa növelésén a biztosítók is alaposan meglepődtek, egy kivételével, de róla a későbbiekben bővebben szó lesz.
Egyes társaságok még a hangjukat sem emelték fel, hiszen a teljes forgalmukban szinte elenyésző százalékban vesz részt a gépjárművek kötelező biztosításából befolyó összeg. Hányaveti hallgatásuk annál inkább meglepő, mert csaknem minden cég magánkézben van, tehát számukra a profit az egyetlen Isten, amit imádnak.
De ha már őket nem érdekli és érinti ez a drasztikus drágítás, akkor vajon honnan ered a kolosszális ötlet?
Állítólag, s ez az információ is az igencsak beavatott körökből szivárgott ki, a felvetés forrása az egyetlen állami biztosítási részvénytársaság, a Dunav osiguranje. A tavalyi évet hozzávetőleg 12 millió euró veszteséggel zárta, s ezt talán a tulajdonos, vagyis az állam, illetve a kormány valahogy a szőnyeg alá söpörte volna, de – a szegény embert az ág is húzza – jött a nagy obrenovaci árvíz, ahol annak ellenére is hogy az emberek csak egy kis hányada biztosította ingatlanját a szóban forgó elemi csapás ellen, komoly pénzösszeget kellene kifizetnie. A miniszterelnök azonban többször is megígérte, hogy minden károsulton segítenek, s mindenki házat, lakást kap. Ha a Duna osiguranje olyan anyagi helyzetben volna (amilyenben nincs), a „gazda”, vagyis a kormány egy tollvonással elrendelhetné a kötelező kárrendezést minden károsulttal szemben. Így azonban hiába parancsolgat, hiszen üres az eklézsia, nincs miből fizetni.
Más, de mindenképpen érdekes kérdés lehet az is, hogy egy biztosító hogyan halmozhat fel ekkora veszteséget? Nos, a képlet egyszerű. A Dunav osiguranje lejtmenete négy évvel ezelőtt kezdődött, amikor dömpingáron kínálta a biztosítási kötvényeit. Nem csinált nagy faxnit abból, hogy valaki – képletesen szólva – tűz ellen a szalmakazlát vagy a téglarakását biztosította-e. Az olcsóbb tarifát számolta fel, s ezzel a konkurencia egy részétől átcsalta a biztosítottakat. Persze minderre az ország vezetése, a Szerb Nemzeti Bankon keresztül, áldását adta.
A baj ott kezdődött, amikor – ismét képletesen szólva – leégett a szalmakazal, s a kárt rendezni kellett volna, de nem volt miből. A dömpingáron való biztosításból eredő egyeduralmi remények szertefoszlottak, s akik spórolni akartak, kénytelenek voltak visszasunnyogni régi biztosítójukhoz.
Létezik azonban az úgynevezett viszontbiztosítás, ami arra jó, hogy ha a biztosító nem képes eleget tenni kárrendezési kötelezettségének, ezt a feladatot a viszontbiztosító veszi át. Az „átkosban” a jugoszláv cégek nem átallották a világhírű, legrégebb óta létező (kapitalista!) Lloydhoz fordulni. A Dunav osiguranje, illetve „mentorai” jobbnak látták, ha létrehoznak egy ReDunav osiguranjet, vagyis saját magukat saját maguknál viszontbiztosítják. Nem kell ahhoz közgazdasági doktorátus, hogy az ember megértse a helyzet faramuciságát. Ez már rejtői fordulat, amikor is (A megkerült cirkáló című regényben) a Radzer cirkáló legénységének szélhámosságai ellen a Radzer cirkálóval biztosították az Ismeretlen Szigetvilágban mangánércet kutatókat.
Egy szó, mint száz, az állami kézben levő Dunav osiguranje (ahol a Száván túliak legnagyobb része köt biztosítást) anyagilag „beadta a kulcsot”. Önmagát és a kormány becsületét mentve az árvízkárosultak és a nép szemében, kitalálta, hogy 45 százalékkal növeli a kötelező biztosítás összegét.
Azt már régóta tudjuk, hogy az állami cégeket nem szakemberek, hanem pártkatonák vezetik. Baklövéseiket azonabn minden alkalommal mi, polgárok fizetjük meg.
Így néz ki errefelé a „gazdálkodj jó gazda módjára” szlogen.
