Legalább két ország jóérzésű polgárai napokig aggódva várták a híreket a bájos szabadkai kislányról, aki Bajmokon tűnt el. Ugyanezek az emberek mélységes keserűséggel voltak kénytelenek tudomásul venni, hogy a tini lány életével fizetett egy emberi mivoltából kivetkőzött brutalitásáért.
Amikor kiderült az elkövető kiléte, az interneten igen sokan vadul követelték, s egészen biztosan még jó ideig követelni fogják az illető halálát. Vagyis azt, hogy Szerbiában állítsák vissza a halálbüntetést, mint legsúlyosabb szankciót.
Pedig ugyanezek az emberek nagyon tévednek, ha abban a meggyőződésben élnek, hogy a kivégzésnél nincs súlyosabb büntetés.
Ha valaki látta az utóbbi két-három évben a külföldi tévécsatornákon sugárzott börtönriportokat, vagy olvasta a hazai büntetés-végrehajtási intézetekben készült beszámolókat, rádöbbenhetne, hogy az elkövetők rács mögé juttatása, illetve az azt követő időszak számukra felér Dante poklával.
A riportokból az is kiderült, hogy Rejtő Jenő Piszkos Fred, a Kapitány című könyvében a szingapúri katakombákban rejtőzködő alvilági alakjai napjainkban (is) szinte megelevenednek.
Ahogyan ugyanis a regényben, úgy a valóságban is léteznek alvilági kasztok. A piti besurranó- és zsebtolvajok a törvényen kívül élők erkölcsi proletárjai. Őket a sitten senki sem kérdezi a véleményükről, s a nevük „kuss.” Olyannyira jelentéktelen figurák, hogy még a kamera elé sem engedte őket a riporter. Elsősorban a „nehéz fiúk”-ra volt kíváncsi, akik közül többen is nyíltan és őszintén beszéltek a benti életről. Tetteikről olyan szenvtelen arccal meséltek, mintha egy alszövetségi futballmeccsről volna szó, holott akadtak közöttük zsarolók, rablók, gyilkosok és – rejtői kifejezéssel élve – egyéb „szakmunkások”. Mindegyikük másképpen látta a bűncselekmények mibenlétét és az elkövetésért kiszabott „vezeklési időt” is. Csupán egy, pontosabban két kategória esetében volt meg közöttük az összhang: (a körülményes jogi meghatározással) a nők, illetve a gyerekek sérelmére elkövetett életellenes tettek. Ezen belül is a nemi erőszak.
A riportokból nem volt nehéz leszűrni, hogy akik nőket, vagy – ne adj isten, gyerekeket – erőszakoltak, vagy öltek meg, jobb, ha még a bevonulás előtt felakasztják magukat. Amint ugyanis a bentlakók hírét veszik a börtönbe utalás okának, szinte naponta pokollá teszik az illető életét. A legkevesebb, hogy ők mindenki csicskásai. Lehetnek kétszáz kilós hírhedt verekedők, a bent csaknem mindent eldöntő ököljog őket nem illeti meg. Ha egy nem bír vele, többen mennek rá. A gőgből való kikúrálási módot mindaddig alkalmazzák, amíg az illető fel nem fogja, hogy ő egy nulla, s rajta bárki élvezkedhet.
A rabok elmondása szerint a meghunyászkodás sem jár haszonnal. Esetleg kevesebb verést kap, de a végeredmény ugyanaz.
Talán mondani sem kell, hogy a börtönriportokban a felügyelők, igazgatók, smasszerok váltig tagadták az elítéltek állításait, de kamerán kívül az egyik börtönőr bevallotta, hogy ez a belső regula igenis létezik és ők semmit sem tehetnek ellene. Még a folyamatos kínzásokat elszenvedő nő- és gyerekgyilkosok, vagy ugyanezek sérelmére elkövetett nemi erőszakért ülők is óvakodnak panaszt tenni, mert ebben az esetben a „terápia” csak fokozódik. Számtalan esetben más cellába helyezték, de a hírük, mint a megvadult kutya, nyomon követte őket, s minden kezdődött elölről.
Az interneten elkeseredetten követelt halálos ítélet tehát nem a legszörnyűbb büntetés, mert az agónia meddig tarthat? Öt, tíz percig? Mi az ahhoz képest, amit a tettesnek húsz–negyven évig a rácsok mögött kell elszenvednie?
