Mielőtt a szerb parlament áldását adta volna az új tájékoztatási törvénycsomagra, a belgrádi tévé megbízott vezérigazgatója kamerák előtt kijelentette, hogy márpedig senkinek sem fogják elengedni az eddig be nem fizetett előfizetési díjat. Azt is előre vetítette, hogy a pénz behajtását valószínűleg magánvégrehajtók kezébe adják, hiszen azok sokkal hatékonyabban működnek, mint az ugyanolyan nevű állami intézmény.
Azt ugyan senki sem vitatja, hogy aki nézi az SZRTV-t, annak fizetnie kell. A szóban forgó kötelezettség körül azonban van néhány vitás kérdés, amit sem a tévé illetékese, sem a politikai vezetés egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni.
Mint ismeretes, több évvel ezelőtt, amikor a pénzük behajtását a villanygazdaságra sózták („könnyű máséval a csalánt verni” alapon), abból az egyszerű matematikából indultak ki, hogy akinek van villanyórája, egészen bizonyosan tévékészülékkel is rendelkezik. Pedig ez nagyon nincs így. Főleg az idős, valahol a hegyekben élő embereknek nincs fogalmuk a világ történéseiről. Nem is igazán érdekli őket, hiszen ősidők óta ismeretlen tárgy volt a családjukban a tévékészülék. A földi sugározás megszűnésével ezek száma csak emelked(het)ett. Mi több, Szerbia középső részén, egy völgykatlanban egyáltalán nem fogható semmilyen adó. Ennek ellenére az SZRTV sorra bíróság elé idéztette a település lakóit.
A privát végrehajtók működésének hatékonysága is megkérdőjelezhető, hiszen bírósági meghatalmazás nélkül még a rendőrség is csak abban az esetben léphet a magántulajdonban levő placcra, ha alapos a gyanú, hogy ott törvényellenes dolog történik. Ha tehát a végrehajtó egyszerűen átmászik a kapun, magára vessen, ha egy termetes kutya „fogadja”.
Amúgy a tévé-előfizetés megfizettetésének jogi vetületében is akadnak fejcsóválásra – de akár azt is mondhatjuk –, nevetésre ingerlő tények.
Szerbiában nagyjából 3,5 millió villanyóra van. Akinél a garázsban, víkendházban ilyesmi található, a villanygazdaság már régen törölte a listáról, s ma – a tévések bevallása szerint – 2,5 millió háztartástól várják az előfizetési díjat. Az utóbbi két évben a lelkiismeretes polgárok száma olyannyira megcsappant, hogy ma már a fentieknek alig egynegyede adja pénzét a nem ritkán nézhetetlen műsorokat sugárzó „királyi” tévének. Vagyis testvérek között is legalább 1,8 millió embertől kellene behajtani a pénzt.
A tévések az eltelt két-három évben 8000 polgárt pereltek be, s 1000 esetben jogerős bírósági végzés született. Hol van ez a szám az 1,8 millióhoz?!
A tömeges perlés legnagyobb akadálya azonban, hogy a tévének előre ki kellene fizetni a bírósági illetéket, ami hozzávetőleg egy milliárd dinárra rúgna, ha mindenkit az igazságszolgáltatás elé citálnának. Márpedig ennyi pénze a költségek megelőlegezésére a SZRTV-nek nincs.
A másik buktató a bíróságok kapacitása. Ki hiszi el azt, hogy viszonylag rövid idő alatt képesek az igazságiak csaknem kétmillió pert lefolytatni, egészen a döntésük jogerőssé válásáig? Ez annál is inkább kétséges, mert egy nem régi kimutatás szerint Szerbia bíróságain átlagosan 5 millió (!) tárgy vár feldolgozásra. S a lemaradás egyre csak duzzad.
Az előfizetési díj behajtására a legnagyobb csapást a kötelmi viszonyokról szóló törvény méri, amely szerint a tévéműsor sugárzása közműszolgáltatás jellegű tevékenység, s az ezzel járó (fizetési) kötelezettség egy év alatt elévül.
Vajon a tévé megbízott igazgatója mire alapozta dörgedelmes fellépését? Meglehet, hogy nincs tisztában a fenti körülményekkel, vagy ha igen, úgy gondolta, hogy egy ilyen fenyegetőzéssel sikerül „beugrasztania” az adósok egy részét, s ők rohannak az első befizetőhelyre? De az sem kizárt, hogy egyéb erények (jobb műsor, tárgyilagosabb tájékoztatás stb.) híján ezzel akarta felhívni magára a figyelmet?
Amolyan „fenyegetőzök, tehát vagyok” módon?
