Tudunk-e élni a helyzettel, vagy elpuskázzuk ezt az alkalmat is, mint az elmúlt években annyi mást? Talán ez volt az első gondolat, ha az EU és Oroszország közötti embargó, és ennek Szerbia számára kedvező vagy hátrányos hozadékai jutottak eszünkbe.
Oroszország hatalmas piac, Szerbiának évtizedek óta az EU után az egyik kiemelkedő külkereskedelmi partnere, de az újonnan kialakult nemzetközi politikai helyzet a korábbiaknál sokkalta nagyobb lehetőségeket kínált, különösképp a mezőgazdasági termékek kivitele tekintetében. Miután Oroszország is visszavágott, Szerbia felkerült azon országok listájára, melyek előnyhöz jutottak az élelmiszer-ipari termékekkel való ellátásában. Az orosz fél tehát mindent, hús- és tejterméket, gyümölcsöt, zöldségfélét bármekkora mennyiségben felvásárolt volna.
A sertéshús kivitele tekintetében Szerbia már levizsgázott a kora nyáron történt átcsomagolási botrány után, amely esetnek egyebek mellett arra irányuló jelzése is van, hogy nincs kerek e hazában annyi vágósertés, amennyire Oroszföldön lenne vevő. A baromfiiparban sem más a helyzet, mert sem kapacitása, sem baromfineveldéje, de még jól felszerelt vágóhídjai sincsenek Szerbiának, hogy az orosz piacon labdába rúghasson. Ami még ennél is elszomorítóbb, hogy a haláltáncát járó Agroživ húsipari vállalaton kívül nincs is más szerb érdekeltségű baromfivágóhíd, hiszen a másik két óriás, a Vindija és a Perutnina horvát, illetve szlovén érdekeltséget képviselnek. Ha lenne is kapacitás, a hazai baromfitenyésztők sem az uniós, de még az orosz piacot sem tudnák meghódítani, mert a szerbiai baromfihúsból készült termékek a minőségi szabványok teljesítése hiányában nem kerülhetnek fel a behozatali termékek listájára. Emellett, az érvényben levő rendeletek szerint, az unió tagországai még tranzitországként sem szerepelhetnek a harmadik piacokra való szállításkor.
Nem más a helyzet a gyümölcskivitel terén sem. Miután zátonyra futott a lengyel–orosz külkereskedelem is – melynek egyik fő tétele az alma volt – Szerbia számára e téren is távlatok nyílhattak volna. A napokban az oroszországi Dikszi kereskedelmi lánc képviselői már érdeklődtek a Szerbiai Gazdasági Kamara vezetőinél, és kifejtették, évente akár 100 000 tonna almát és egyéb gyümölcsöt tudnának elszállítani, de meglepődve fogadták a választ, hogy Szerbia még jó szervezés árán is ennek a mennyiségnek legfeljebb egytizedét tudná biztosítani. A szállítmány egy része ugyan azonnal indulhatna, de más problémák is felmerültek: a szervezetlen folyami teherszállítás, és nem mellesleg az üzlet finanszírozása. Az orosz törvények szerint a megelőlegezett fizetés nem jöhet számításba, a szerb kiviteli vállalatoknak pedig hiánycikk a forgóeszköz, hogy felvásárolhassák a terményeket. Így Szerbia a gyümölcskivitel tekintetében sem a legmegfelelőbb partner.
A szerb–orosz külkereskedelmi lehetőségek kiaknázásának latolgatása közben mint égből a villámcsapás érkezett Brüsszel ajánlása, hogy a szerb állam ne vezessen be új támogatásokat, hiteleket vagy garanciákat az orosz piacra való kivitel serkentésére, magyarán, álljon el az üzlettől. Aleksandar Vučić kormányfő válaszolt: Szerbia figyelembe veszi Brüsszel ajánlását, a szerb termékeknek az orosz piacon való részvétele úgysem tudja felváltani az uniós exportot.
Szerbia az eddiginél többre nem képes.
