Furcsa dolog az előítélet. Ha valamiről (akár tévesen is, de) meg vagyunk győződve, azt semmiféle tények nem verhetik ki a fejünkből.
Hogy ez mennyire így van, bizonyítja egy két hónappal ezelőtti felmérés. A kérdezőbiztosok ugyanis azt szerették volna megtudni a kiszemelt polgároktól, hogy az utóbbi tizenhárom évben mely országok nyújtottak legnagyobb anyagi segítséget Szerbiának. Az eredmény a témával foglalkozó szakembereket egyáltalán nem lepte meg. Kiderült ugyanis, hogy a polgároknak csaknem a fele szerint a vissza nem térítendő pénznek 47 százalékát a Nagy testvértől, vagyis Oroszországtól kaptuk. Szerintük az Európai Unió a hozzánk áramló pénznek mindössze egynegyedét adta.
Hogy ez mennyire nincs így, bizonyítja egy hivatalos kimutatás, amely szerint az EU és annak tagállamai nem kevesebb mint 3,6 milliárd dinárt utaltak át Szerbiának. Természetesen nem készpénzben, hiszen az utóbbi negyed században többször is bebizonyosodott, hogy „a részegesnek nem szabad készpénzt adni a kezébe”.
Hogy a népünk mennyire tájékozatlan ebben az ügyben, bizonyítja egy három évvel ezelőtti adat is. Az akkori felmérés szerint a megkérdezettek 45 százaléka meg volt győződve arról, hogy Japán a legnagyobb jótevőnk, s a második helyen Oroszország áll. Akárcsak most, akkor sem stimmeltek az adatok, hiszen a szóban forgó években a távol-keleti ország alig 101 millió eurónyi segélyt nyújtott, míg Oroszország sem akkor, sem most nem kapott helyet az első tíz donátor listáján.
Nagy kérdés tehát, hogy miért alakult ki ilyen kép az emberekben?
A szakemberek szerint ennek egy-két alapvető oka van. Elsősorban az, hogy az ország vezetősége, illetve a tömegtájékoztatási eszközök minden alkalommal nagydobra verték, ha Oroszországtól bármilyen kis ajándékot is kapott Szerbia, viszont csak rövid ideig foglalkoztak az Európai Unióból érkező támogatásokkal. Más szóval, a nagylelkűséget kissé elbagatellizálták, holott pont annak hiányában az ország (anyagilag) még ott sem tartana, ahol van.
Kétségkívül az állami nagypolitika hatására hiszik az emberek, hogy a másik nagy testvér, Kína is szívén viseli Szerbia sorsát és anyagi helyzetét. Ha nem így volna, akkor nem teszik a világ legnagyobb országát a támogatónk között a harmadik helyre, holott a „vágottszeműek”, az oroszokhoz hasonlóan, igen alacsony összegekkel fejezték ki velünk való együttérzésüket. Pedig az utóbbiaknak igazán volna miből, hiszen – egy nem régi tudósítás szerint – akkora a külkereskedelmi többletük, hogy lassan már nem tudnak mit kezdeni vele.
A nagy tévedés másik támpontja az előítéletben gyökerezik. A szerb ember egyszerűen jobban szereti az oroszokat, mint a németeket, franciákat vagy az angolokat, s a donációkkal kapcsolatos véleményét tulajdonképpen megkérdőjelezhetetlen igazságként könyveli el.
Ugyancsak az előítéleteket erősítették a kilencvenes évek ex-jugoszláviai eseményei is. Főleg a Koszovóval kapcsolatos történések. Az átlagember ugyanis elképzelni sem tudja, hogy olyan valaki segítsen rajtunk, aki tizenöt évvel ezelőtt két és fél hónapon át bombákat szórt ránk. Hogy miért tette, ez senkit sem érdekel, de elegendő volt arra, hogy kialakuljon benne egy hosszan tartó ellenszenv.
S mindennek a következménye, hogy legtöbb ember mélységes hálával tekint Oroszországra (és Kínára), viszont lekicsinylően, olykor ellenségesen beszélt azokról az európai országról, akik valóban igyekeztek segíteni Szerbián.
