Nagy megszorításokra készül a kormány, hiszen már hónapok óta igyekezik „megetetni” a(z egyelőre) jámbor néppel, hogy enélkül katasztrófa vár az országra. Mindenkinek(?) meg kell húznia a nadrágszíjat, s kevéske pénzének egy részét feláldozni a negyedszázad alatt elprédált jövőnk asztalán. Az eddigi tapasztalatok alapján a legkisebb ellenállás vonalát választja, vagyis minden bizonnyal már a közeljövőben alaposan megsarcolja a nyugdíjasokat és az állami szolgálatban levőket. Az utóbbiaktól aligha várható hőbörgés, hiszen mindenki igyekszik úgy helyezkedni, hogy elkerülje a legrosszabbat, vagyis az utcára kerülést. Az előbbiek pedig, habár nagy számban vannak, immár beletörődtek sorsukba, s nem igazán várható, hogy elkeseredésükben az utcára vonulnak. De hogyan is tehetnék? Kerekes székeikkel, járókereteikkel, vagy görbebotra támaszkodva? Tehát ettől, a nagyjából két és fél millió embertől nem kell rettegniük a hatalomtartóknak.
S miközben a szóban forgó országos gondokat igyekeznek megoldani, teljesen figyelmen kívül hagyják azon dolgozóknak a tízezreit, akiknek még van ugyan munkahelyük, de akkor sem járnának sokkal rosszabbul, ha munkanélküliekké válnának.
A magánvállalkozóknál dolgozókról van szó. Pontosabban, azokról, akik a kiskereskedelemben és a vendéglátóiparban szeretnék valahogy túlélni a jelenleg még végeláthatatlan válságot. Ők ugyanis naponta tisztességesen ledolgozzák a kiszabott munkaidőt, s a következő hónapban várják a fizetésüket, amelyből azonban nem lehet megélni. A kormány ugyanis hiába állapította meg 21 160 dinárban a minimális bért, ezt a munkaadók túlnyomó többsége nem tartja be. Persze vannak kivételek is, akik hajlandóak ennek az összegnek a dupláját is kifizetni. Ők azonban nem veszik tudomásul, hogy a munkásoknak legalább négyhetes évi szabadság jár.
Azok az emberek, akik havi 10–15 ezer dinárért gürcölnek, pisszenni se mernek, mert ebben az esetben máris a cégen kívül találják magukat. Akármilyen nyomorúságos a fizetésük, valamennyit mégis pótol a családi költségvetésben, s ha szerencséjük van a gazdájukkal, munkaviszonyuk legális, tehát lassan gyűlnek a munkaévek, amelyek némi reményt adhatnak arra, hogy egyszer, majd ha betöltik a 65. életévüket, nyugdíjat kaphatnak.
Nem is hinné az ember, hogy mekkora tömegről van szó. Tízezres nagyságrendű a számuk, akik a nagy országos problémák mellett messzire távol esnek az ország vezetésének érdeklődési körétől.
Legyünk őszinték, ebben a vadkapitalista világban ez – sajnos – teljesen megszokott jelenség. Lehet, hogy éppen ebből a megfontolásból kiindulva a hatalom csak különféle törvények és rendeletek megalkotásával „segít” rajtuk. Segít? Dehogyis, hiszen a jogi előírások végrehajtásával már nem törődik, és tulajdonképpen magára hagyja a rengeteg embert.
Még azzal sem foglalkozik, hogy lényegében választó polgárokról van szó. Azzal ugyanis a pártok is tisztában vannak, hogy a nép már elfásult és szavazáskor arra adja a voksát, aki szebbeket ígér (vagyis nagyobbakat hazudik). Másrészt immár igazán választék sincsen. Akik eddig regnáltak, ide juttatták az országot, ahol most vagyunk. A jelenleg hatalmon levők pedig megelégednek a populista demagógiával. Ugyanakkor udvarolnak a nagytőkének és a gyanús körülmények között meggazdagodott náboboknak.
Miközben az istenadta nép játssza Arany János A szegény jobbágy című művének főszerepét:
„Széles országúton andalog a jobbágy,
S végzi keservesen vármegye robotját.”
