Az utóbbi egy évben, legalábbis azóta, amióta kiderült, hogy az állami szervekben, a közvállalatokban és az intézményekben hemzseg a munkaerő-felesleg, nem múlt el hét, hogy valamelyik vezető politikus vagy kiemelkedő szakember ne tette volna szóvá, hogy mindenáron csökkenteni kell a számukat. A létszámon felüliekkel kapcsolatban is számos „megállapítás” látott napvilágot. Kezdetben igen óvatosan mindössze húszezerre tették azoknak a számát, akik valamelyik irodában vagy más munkahelyen ücsörögnek, de senki sem tudja, hogy mi a dolguk. Leginkább ők sem.
Az idő múlásával kiderült, hogy legalább százezer, nagyobbára párthű ember jutott álláshoz. Számuk általában akkor ugrott meg, amikor valamelyik politikai és államigazgatási szinten hatalomváltásra került sor. Az újak a saját embereiket „hozták helyzetbe”, míg a hatalomból kibukottak „elfelejtették” magukkal vinni a kedvenceiket.
Az első komolyabb adatról a nyilvánosság akkor szerzett tudomást, amikor az Amerikából hazahívott fiatal pénzügyminiszter kijelentette, hogy a költségvetésből élő közösségeknek legalább százezer embertől kell megszabadulniuk. Várható volt, hogy a csúcspolitikum felháborodik ezen, de nem így történt. Lassan a többiek is elismerték a cáfolhatatlan tényt, de a megoldásról azóta is csak beszélnek, miközben az igazságot kimondó Lazar Krstić – minden bizonnyal belátva, hogy radikális elképzeléseinek megvalósításában a kormány nem hajlandó partner lenni – egyszerűen fogta a kalapját és a kabátját, és otthagyott csapot-papot. Ő ugyan elment, de a probléma továbbra is érintetlen. Kétségtelen, hogy hiányzik a politikai akarat a sok felesleges „dolgozótól” való megváláshoz. Ez érthető is, hiszen aligha valószínű, hogy azok (és családtagjaik), akik egy ilyen nagytakarítás után utcára kerülnek, továbbra is a hatalmi párto(ka)t fogják támogatni. S hiába van hatalmas szavazattöbbségi előnye a két vezető politikai tömörülésnek, nincs az a sok, ami egyszer el nem fogy. Jó lesz tehát óvatosan bánni a szavazóbázis eme részével!
Ha azonban a kormány mégis arra az elhatározásra jutna, hogy meneszti a feleslegeseket, egy csapásra több okból sem tehetné meg. Elsősorban a közszolgálatiak szakszervezetének ellenállására kell számítani, hiszen a közszférában jelenleg legalább 780 000 személy van, akik a munkatársaikért való kiállással tulajdonképpen önmagukat fogják védeni, mivel semmilyen garancia nincs arra, hogy holnap esetleg nem ők kerülnek arra a bizonyos B-listára. Másrészt, a jelenleg pártkatonákkal feltöltött munkahelyek megszüntetéséhez megfelelő szociális programra van szükség, ami maga után vonja az utcára kerülők végkielégítésének problémáját. Ehhez azonban sok pénzre van szükség. Annak ellenére, hogy a jelenlegi államvezetés is rutinos az üres zsebből való fizetés terén, aligha tudna összegyűjteni annyi pénzt, amennyire egy ilyen akció során szükség van. Az sem valószínűtlen, hogy kiszámították, kevesebbe kerülne, ha senkit nem rúgnának ki, mintha végkielégítést fizetnének.
Egyébként is több apró jelből arra lehet következtetni, hogy a létszámon felüliek megnyugodhatnak, nincs nagy veszélyben a munkahelyük. A napokban ugyanis éppen a munkaügyi miniszter (egykoron JUL-vezérként Mira Marković egyik bizalmasa) kijelentette, hogy az államigazgatásban nincs munkaerő-felesleg, csak a rendelkezésre álló szakembereket ésszerűbben és hatékonyabban kell alkalmazni. Tehát alig palástoltan kiállt a gazdaságban dolgozókhoz viszonyítva 40 százalékkal többet kereső bürokraták mellett.
Nem kétséges tehát, hogy elbocsátások márpedig nem lesznek. Ez annál inkább biztosra vehető, mert százhatvanezer embert fájdalommentesen kenyérkereset nélkül hagyni tulajdonképpen fából vaskarika.
