Milyen gyakran néz magyar filmeket?
Olvasóink túlnyomó többsége ritkán néz magyar filmeket, leginkább akkor, amikor a televízióban lehetősége nyílik arra, derült ki e heti körkérdésünkből, amelynek során arra kérdésre, milyen gyakran néz magyar filmeket, a válaszadók mindössze húsz százaléka válaszolta azt, hogy rendszeresen, harminchat százaléka azt a válaszlehetőséget jelölte meg, amely szerint akkor, amikor a tévében alkalma van rá, harmincegy százaléka azt válaszolta, ritkán, tizenegy százaléka pedig azt, hogy soha.
A lehetőségek tárháza, el kell ismerni, nem nevezhető túlzottan gazdagnak itt, Vajdaságban, ahol sokak számára sajnos valóban csupán a televízió kínál lehetőséget a magyar filmek megtekintésére. Egyebek mellett éppen ezen kívánt változtatni a szeptember 22. és 26. között megtartott 53 magyar film elnevezésű rendezvénysorozat, amelynek keretében összesen tizenhat vajdasági településen láthattak kiválóbbnál kiválóbb magyar filmeket az érdeklődők a Magyar Művészeti Akadémia Sára Sándor kezdeményezésére összeállított filmtörténeti válogatásából. A rendezvénysorozat célja a szervezők elmondása szerint kettős volt, egyfelől átfogó képet nyújtani a közönség számára a magyar filmtörténet legkiválóbb alkotásaiból, másfelől ezen alkotások révén megkísérelni megmozgatni és felemelni közösségünket, hiszen – ahogyan Bicskei Zoltán, a rendezvény főszervezője egyik korábbi nyilatkozatában fogalmazott, azok a filmek, amelyek olyan általános emberi témákat dolgoznak fel, amelyek valamilyen módon a mi gondjainkkal is érintkeznek, elősegíthetik a délvidéki magyarság sorskérdéseit érintő témák megvitatását is, éppen ezért igyekeztek olyan módon összeállítani a rendezvény programját, hogy az alkotások valamilyen módon igazodjanak az adott települések jellegzetességeihez is.
A válogatásba a Magyar Művészeti Akadémia honlapján olvasható adatok szerint nemcsak a toplistás klasszikusok – Emberek a havason, A tanú, Körhinta, Hannibál tanár úr, Tízezer nap, Szindbád,
Szerelem, Mephisto, Feldobott kő – kerültek be, hanem a nagy mozisikerek – Hyppolit, a lakáj, Egy magyar nábob, A tizedes meg a többiek – és filmtörténeti csemegék – Dárday István Jutalomutazása és Bódy Gábor Psychéje – is. A magyar film századvégi megújulásának bizonyítékaként a félszáz mű között szerepel ugyanakkor Az én XX. századom, a Woyczek és Tarr Béla Sátántangó című munkája, olvasható a honlapon, amely kitér arra is, hogy a válogatás készítői annak összeállításakor hangsúlyozták, az összeállítás nem etalonértékű, sok szempontból akár vitatható is, de – ahogyan fogalmaztak – arra mindenképp alkalmas, hogy bizonyítsa a magyar filmművészet folytonosságát, tartalmi és formai megújulását.
A vajdasági vetítéssorozat szervezőinek, illetve az egész program kiötlőinek minden bizonnyal fontos célkitűzése volt a magyar filmek népszerűsítése is, hiszen az átlagnézők körében azok jó ideje igencsak háttérbe szorulnak a külföldi alkotásokkal szemben. Ennek okait sokan sokféleképpen próbálták már megmagyarázni. A fáma szerint néhány évvel ezelőtt, amikor Jiří Menzelt megkérdezték arról, szerinte mi lehet az oka, hogy míg Csehországban a cseh filmek népszerűsége a hollywoodi produkciókkal vetekszik, a magyarok elkerülik a mozikban a magyar filmeket, azt válaszolta, az a nagy kérdés, hogy a magyar filmesek szeretik-e a magyar nézőket. „Ha főzöl, vacsorát készítesz, tudnod kell, hogy kinek főzöd, mit szeret, mit nem! Ugyanez igaz a filmgyártásra vagy a könyvírásra is. Most az a divat, hogy a filmesek saját maguknak készítenek filmet…” – fogalmazott az Oscar-díjas rendező, akivel sokan egyetértenek, sokan nem, tény azonban, hogy a magyar filmekre Magyarországon valóban kevesen ülnek be a mozikba. Elég, ha csak a nemrég igen rangos nemzetközi elismerésekkel jutalmazott A nagy füzet című alkotást vesszük alapul, amelyre a hivatalos adatok szerint bemutatása első hétvégéjén mindössze 2397 néző váltott jegyet a mozikban. „Önmagában attól, hogy Karlovy Vary-ban nagydíjat kapott A nagy füzet, még nem fognak több százezren beülni a mozikba. Azon még iszonyatosan sokat kell dolgozni, hogy eljusson oda, ahova szánjuk” – magyarázta a film rendezője, Szász János egy vele készült interjúban. A forgalmazás nehézségeiről beszélt egy másik interjúban Pusztai Ferenc, az egyik legsikeresebb magyarországi filmproducer is, aki azt mondta, Magyarországon senki nem foglalkozik a filmes fogyasztói szokásokkal, és azzal sem, hogy milyen eladási fórumai lehetnének a magyar filmeknek. Mint mondta, a mozizás mára urbánus szórakozássá vált, ami által vidéken eleve rengeteg néző elveszik, miközben – ahogyan fogalmazott – egyértelműen látszik, hogy nem csak a hagyományos forgalmazásban kellene gondolkodni. „Ha odébb megyünk egy kicsit, Lengyelországban vagy Csehországban azt láthatjuk, hogy a nézettségi top tízben minimum három-négy saját gyártású film szerepel, míg nálunk néha évek telnek el úgy, hogy a még a top húsz közelébe sem kerülnek hazai alkotások. A külföldi visszajelzések alapján nagyon úgy tűnik, hogy nálunk nem a filmek minőségével van a baj, hanem valami az elmúlt 25 évben nagyon elferdült forgalmazói és fogyasztói oldalon is. Mégis úgy tűnik, senki nem meri felvállalni ezt a problémát, és nem is próbál senki tenni ez ellen” – magyarázta Pusztai Ferenc a HVG-nek adott egyik interjújában.
Az alkotói és a fogyasztói oldal szembenállását jól érzékeltetik a nézői vélemények is. „Jó filmet kell csinálni, olyat, ami érdeklődésre tarthat számot. Ha vígjáték, akkor messze nem olyat, mint mondjuk az Üvegtigris. Igaz, hogy ízlések és pofonok különbözőek, azonban a szórakozás igénye mindig jelen van. Nagyon kell a humor, csak színvonalas legyen!” – fakadt ki az egyik internetes portál hasonló témájú cikkéhez írt véleményében az oldal egyik kommentelője, egy másik pedig a következőket írta: „Ha nem lennének vevők az emberek a hazai dolgokra, akkor színházba se járnának. Holott többnyire teltház szokott lenni, persze csak ott, ahol a színvonal is jelen van. Ameddig a magyar filmipar az Álom.nettel, a Kis Vukkal és egyebekkel próbál nézőt csalogatni, ne is várjanak csodát a nézettség oltárán.” Egy harmadik véleményező szerint viszont ennél jóval mélyebben kell keresni a probléma gyökerét: „Érzékelni és gondolkodni kell megtanítani az embereket és megteremteni az ezekhez szükséges feltételeket, nem okolni őket, mármint a nézőket. Lassú és rendkívül összetett folyamat, ezért ideje lenne már elkezdeni.”
Arról persze sokáig lehet vitatkozni, hogy ezek a vélemények mennyire helytállóak, ahogyan arról is, alkotói vagy fogyasztói oldalról kellene-e megközelíteni a problémát, meg arról is, milyen módon lehetne közelíteni az álláspontokat, nem elsősorban egyik vagy másik csoport, hanem mindenekelőtt a magyar film jövője érdekében. Az viszont kétségtelen, hogy a magyar filmek azok, amelyek a leginkább rólunk szólnak, a saját valóságunkról, amely rendkívül sokszínű és szerteágazó, akárcsak az elmúlt évtizedek magyar filmtermése, amelyből az elmúlt napok során mi, vajdaságiak is megismerhettünk, vagy felidézhettünk néhány gyöngyszemet, és esetlegesen kedvet kaphattunk újabbak felkutatásához is, feltéve persze, ha nyitottak kívánunk lenni a saját értékeik iránt, és szembe kívánunk nézni mindazzal, ami a filmvászonról tükröződik vissza ránk: a saját valóságunkkal. Ha mindez adott, akkor onnan már valószínűleg mindössze néhány apró lépés is elegendő ahhoz, hogy a jövőben gyakrabban nézzünk magyar filmeket.
