Az elmúlt hetek, hónapok kísértetiesen emlékeztetnek a 2000. október 5-e előtti eseményekre. Akkor az egymás után megszervezett tüntetések vezettek a polgári forradalomhoz. Mégis sok minden más most, mint 14 évvel ezelőtt volt. Ma 21,2 százalékos a munkanélküliség, míg 2000-ben jelentősen rosszabb volt a helyzet, legalábbis a hivatalos adatok szerint, a munkanélküliség meghaladta a 30 százalékot. És mégis úgy tűnik, a helyzetünk csak egy árnyalattal jobb. A polgárok, akik a közszférában nem kaptak munkahelyet, de a magánszektorban sem dolgoznak, vagy csak megelégelték, hogy hosszú évek alatt nem jutnak egyről a kettőre, csalódottan hagyják el az országot. Azok többsége, akik pedig a magánszektorban dolgozik, tűri a nehéz munkakörülményeket, mert nagyon nehéz ma munkába állni. Olyan állást kapni pedig, ahol megbecsülik az ember munkáját, szinte lehetetlen, vagy csak nagyon kevés embernek adatik meg. De a kis- és középvállalkozók helyzete sem könnyű, mert az állam egyre-másra rója ki rájuk a különböző kötelezettségeket és elvárásokat. A vállalkozói klíma egyáltalán nem kedvez a kis, családi vállalkozásoknak. És bár ezt mindenki tudja, évek óta változatlan a helyzet. Egymás után csuknak be a boltok, az iparos műhelyek... Az utóbbi hónapokban elfogadott törvények pedig újabb elégedetlenségeket szültek. A nyár közepén a szakszervezetek emelték hangjukat saját megmaradásuk, valamint a munkatörvény kizsákmányoló rendelkezései ellen. Az elégedetlenség pedig csak fokozódik.
Az oktatásban dolgozók apránként mutatnak rá, ők nem engedik, hogy csökkentsék a fizetésüket. Az ügyvédek már három hete nem hajlandóak dolgozni, blokkolva ezzel az egész igazságügyet, mert az állam, vagy legalábbis az igazságügyi minisztérium nem veszi őket komolyan, nem hajlandó tárgyalni és megfontolni sem azokat a törvénymódosítási javaslatokat, amelyeket az ügyvédek benyújtottak és saját hivatásuk megőrzését szolgálják. A rendőrök is minden évben emlékeztetik az országvezetést, az ő megbecsülésük is háttérbe szorul. Az egészségügyi dolgozók is tárgyalnak arról, miként lehetne kiemelni őket a megszorításokból. Most pedig az egyetemi hallgatók próbálnak szembeszállni a hatalommal és érvényesíteni a minőségi oktatáshoz való jogukat.
A polgárok most nem a hatalomváltást követelik, mint 14 évvel ezelőtt, csak saját jogaikat védik, a megélhetésüket. A fővárosban a tüntetések évek sikertelen utcai megmozdulásai után tömegesek (igaz, nem több tízezres tömeg jön össze, mint annak idején), több százan, több ezren gyűlnek össze, hogy megmutassák, nekik fontos a közös cél. Az országvezetés pedig ellenáll, nem hajlandó valósan tárgyalni, mert nem alkuszik meg, nem hagyja magát „zsarolni”, az ország fejlődéséért „el kell viselni az áldozatokat” (ezt többször hangoztatták már). De vajon kinek kell áldozatot hozni? Csak a népnek, vagy mindenkinek, egyformán? A fejlődés érdekében?! Miért nem mondanak le a politikusok fizetésük jelentős részéről és próbálnának meg az országos átlagfizetésből megélni, ha már 20–25 ezerből nem hajlandóak, pedig (túl) sokan ennyi pénzből próbálnak hónapról hónapra boldogulni, úgy, hogy miután kifizetik az üzemi költségeket, a megmaradt dinárból darab számra vásárolják a zöldséget és dekára a legolcsóbb szalámit (húsra már nem jut). Ha csak egy hónapig tartana ez a kísérlet, máris jobban átéreznék a nép nehézségeinek terhét. És akkor a kormányfő sem példálózna a saját családjával, nem helyezné egy lapra a kisnyugdíjasokat és a saját szüleit, akiket bevallása szerint legsúlyosabban érintenek a megszorítások, hiszen édesanyja 80 ezer, édesapja pedig 50 ezer dináros nyugdíja abba a kategóriába tartozik, amelyből a legtöbbet vonnak majd le nyugdíjcsökkentésekkor. Felteszem a kérdést, még ha 10-10 ezer dináros csökkentéssel is sújtják a nagynyugdíjasokat (akikből nincs túl sok), az valóban olyan mértékű veszteség, mint azok esetében, akiknél az alacsony nyugdíjat 400–500 dinárral csökkentik, és szinte minden dinárnak megvan a helye? Nem hiszem.
Minden alkalommal azt tapasztaljuk, az államvezetés nem kezeli túl komolyan az utcai felvonulásokat, soha nem a miniszterek tárgyalnak, hanem a segédeik, a tanácsadóik, hiszen abban bíznak, úgy sem tartanak ki a tiltakozók, belátják, ennek így kell lennie... De várhatóan egyre többen jelennek majd meg az utcán, egyre gyakrabban, de hogy mennyire lesznek kitartóak, és hányan csatlakoznak végül ezekhez az utcai megmozdulásokhoz, kiderül. Mindenesetre az illetékeseknek be kell látniuk végre, a problémákat nem okvetlenül új törvényekkel kell megoldani, az állami költségvetésből a hiányt az emberek hátán leverni. A polgároknak joguk van a jobb életkörülményekhez, az érvényesüléshez, a politikum nem zárkózhat el tőlük és nem nézhet rájuk járulékos veszteségként. Nem lehet mindenre az a magyarázat, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás ezt kívánja meg tőlünk. Mert az alapvető emberi jogok sárba tiprása után, a jó szakemberek elűzésével, elszegényedett, jelentősen lecsökkent népességgel nem lehetünk egyenrangú tagjai egy olyan közösségnek, ahol az emberi jogok védelme, a törvények tiszteletben tartása mindenek felett áll.
