A szerbiai hadiipar szakszervezetének köreiben valóságos pánikot keltett már a felvetés is, hogy a céltermékek gyárainak egy bizonyos részét, legfeljebb 49 százalékát magánosítani kellene. Az emellett érvelők sorra azzal indokolják meggyőződésüket, hogy hazai forrásokból lehetetlen korszerűsíteni a termelést, hiszen a költségvetésben és egyéb alapokban, amelyekből esetleg finanszírozni lehetne egy erre vonatkozó projektumot, nincs egy megveszekedett vas sem. Ezzel szemben elsősorban külföldi üzletemberek már a múltban is élénk érdeklődést tanúsítottak a szerbiai hadiipari termékek iránt. Közismert ugyanis, hogy a CZ 99(9) marokfegyver, a vadászkarabély és a mesterlövészek által használt hosszú csövű fegyver, minőség és kezelhetőség szempontjából, világviszonylatban is az élcsoporthoz tartozik. Márpedig ez kész csodának számít, hiszen a haditechnikai üzemeinkben találkozni hetven évvel ezelőtt készült gépekkel is. Ilyen termelési eszközökkel nem lehet felvenni a versenyt a legkorszerűbb berendezésekkel rendelkező gyárakkal. Hiába ugyanis a kiváló minőség, amikor a kifizetődőség szempontjából még a kínai, magánkézben levő gyárak tulajdonosai is messze leköröznek bennünket.
Ha valaki azt gondolja, hogy ilyen körülmények között is érdemes beszállni a nemzetközi versenybe, elmondjuk, hogy annak idején a zentai bútorgyár kiváló minőségű termékei egész Európában megállták a helyüket, s egyetlen hibájuk „csupán” az volt, hogy kézi munkával készültek és a kiváló mestereknek fizetett minimálbér ellenére is eladhatatlanul drágák voltak. Azóta a gyár – sajnos – bezárta kapuit.
Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de minden bizonnyal hasonló sors vár a kragujevaci (egykori) Crvena Zastava Művek keretében dolgozó fegyvergyárra, a valjevói Krušikra, a čačaki Slobodára, az užicei Prvi partizanra, a lučani Milan Blagojevićre és a többi hadiipari üzemre, ha nagyon rövid határidő alatt nem korszerűsíti termelését.
Az ellentábor, elsősorban a szakszervezet, számos hangzatos, de nem sokat mondó érvet igyekszik felsorakoztatni az idegen tőke bevonása ellen. Elsősorban nemzetbiztonsági szólamokat puffogtat, s mindenképpen arról igyekszik meggyőzni mindenkit, hogy a hadiipar semmiképpen sem juthat magánkézbe, hiszen akkor számos hadititok is napvilágra, jobbik esetben külföldi kézbe kerülne. A katonai és hadászati kérdéseket az elmúlt évszázadokban figyelmen kívül hagyókat ez meg is győzné, mivel ők csak azt a „titkot” szeretnék megőrizni, hogy a kragujevaci puska hány részből áll, mekkora a hatótávolsága stb. Ugyanakkor eszükbe sem jut, hogy Szerbia legnagyobb nettó exportőre éppen a hadiipar. Vagyis Amerikától Tunguziáig sok millió harcos és katona kezében megtalálható a šumadijai üzemben készült ismétlőpuska, gépkarabély és géppisztoly.
Ezen a ponton derül ki, hogy mekkora melléfogás volt Szerbiában és a köztársasághoz hasonló gazdasági erővel és fejlettségi fokkal rendelkező országokban a hadkötelezettség törlése, hiszen már a kiképzés legelején a tizedesek és az őrmesterek ezerszer elmondták, hogy nem a fegyver mibenléte és tulajdonságai, hanem kezelése, vagyis a sereg harci készsége képez hadititkot.
Nem kétséges, hogy a honi hadiiparban vannak titkok. A hazai közönség előtt az a legnagyobb talány, hogy a költségvetés hány milliárd dinárral támogatja az egyébként elavult technológiájú, egymagukban életképtelen üzemeket. Ha ugyanis a gyáraknak kizárólag a saját keresetükből kellene kifizetniük a béreket (még akkor is, amikor nem termelnek), több ezer „dolgozó” álla felkopna.
És ezen a ponton kell csupán addig elidőzni, amíg megértjük a szakszervezet idegen tőke iránti ellenszenvét. Ha ugyanis erre sor kerülne, a külföldi (és a hazai) gyáros nem biztos, hogy az államtól kiadós anyagi támogatásra számíthatna. Az esetleges korszerűsítés pedig igen sok embert feleslegessé tenne.
Mindent összevetve, véget érne a kényelmes élet. S ez az a bizonyos lóláb, ami kilóg a szakszervezet ellenállásából.
