Vezető politikusaink hónapok óta adagolják a népnek a takarékoskodásra, megszorításokra vonatkozó tervüket, s minden alkalommal nem felejtik el hangsúlyozni, hogy az ország pénzügyi állapota igen rossz, tehát mindenkinek egyformán ki kell vennie részét abból, hogy Szerbia nehogy Görögország sorsára jusson.
A jelenlegi helyzetért, természetesen, az előző kormány(ok) felelős(ek). Nehéz lenne elvitatni ennek bizonyosságát. Csupán az a baj, hogy az egymásra, pontosabban a visszafelé mutogatásban a kezük alig néhány évre terjed. Pedig mindannyian tudjuk, hogy a problémák mibenlétének igazi megállapításakor vissza kellene menni a gyökerekig. Egészen addig a pontig, ahol elkezdődött a hanyatlás.
Márpedig a jelenlegi nyomor magvát 1989. június 15-én Gazimestanon, a rigómezei csata 600. évfordulóján vetették el. Sokan emlékezünk arra, hogy többek között mit mondott Slobodan Milošević:
„…Lehet, hogy nem tudunk dolgozni, de tudunk verekedni! És fogunk is verekedni!...”
Ez a két mondat tulajdonképpen hadüzenet volt az egykori Jugoszlávia öt köztársaságának. Hogy ez után mi következett, tudjuk: sok ezer halott, hárommillió földönfutó, száznyolcvanezer fiatal külföldre menekülése, ötmilliárd dollár rejtélyes eltűnése (még ma is keresik a világ számos részén), az ígért svájci életszínvonalból Svájc kétszeres területe (78 000 négyzetkilométer) maradt. És a negyed százada tomboló szegénység.
A fenti beszédet követően pedig a félmillió ember között lelkesen tapsolt Szerbia ma négy legfontosabb közjogi méltósága (az államelnök, a miniszterelnök, a parlament elnöke, a külügyminiszter), valamint a közlekedési miniszter is.
Nos, odáig kellene „visszamutogatni”, de a mostaniak ezt nem teszik, hiszen – alvilági szóhasználattal élve – „senki sem vallja be, hogy utcalány volt az anyja”.
Ennek a következményeit nyögjük csaknem mindannyian.
A hazát meg kell menteni! Ennek érdekében az állami alkalmazottak fizetését és a nyugdíjakat csökkenteni kell. Csupán az utóbbiak lefaragásával az államkassza csak az idén nagyjából kétmilliárd dinárt spórol meg és ugyanennyit az előbbiek fizetésének csökkentésével.
Ezt irányozza elő a költségvetés napokban elfogadott módosítása. De ezzel együtt az is napvilágra került, hogy a parlamenti pártok az idénre előirányzott 1293 milliárd dináros állami támogatás helyett 1941 milliárdot kapnak. Vagyis a jussukat kereken ötven százalékkal növelik. A különbség 647,8 millió dinár. Nagyjából egyharmada a nyugdíjakon vagy a közalkalmazottak fizetésén megtakarítandó összegnek.
Akik a Tisztelt Házban ezt különösebb vita nélkül megszavazták, aligha foglalkoztak azzal, hogy tulajdonképpen majdnem egymillió embernek egyhavi kenyéradagját vágják zsebre, szemrebbenés és lelkiismeret-furdalás nélkül.
Ha ugyanis a nyugdíjasnak 28 136 dinár (volt eddig) a havi járandósága, ezután 690 dinárral kap kevesebbet. Egy vekni kenyer, ami ha szűkösen is, két napra elegendő kell legyen, 46 dinár. Tizenöt kenyér(ke) tehát 690 dinárba kerül. Éppen annyiba, amennyit ezután a következő három évben havonta elvesznek tőle.
Úgy tűnik, a nép ezt is tudomásul vette. Mert hallgat. És ez a leginkább ijesztő. Mert ha lázongana, egy idő után kiadná magából a keserűséget és mindenbe beletörődne. De a nép (még) hallgat.
Vajon meddig?