A köztársasági adóhivatal nyilvántartása szerint szeptember végén összesen 694 milliárd (!) dinár adóval tartoznak a cégek és magánvállalkozások. Aki igazán fel akarja mérni, hogy mekkora ez az összeg, tudnia kell, hogy az idei évre a kormány 385 milliárd dinár adóbevételt tervezett. Tehát csaknem kétévi (pontosabban 21,6 hónapi) bevételről lenne szó. Az illetékesek azt sem titkolják, hogy ennek 62 százalékát lehetetlen lesz behajtani. Pedig igencsak nagy szüksége lenne az országnak arra a 3,5 milliárd euróra, amely az országos költségvetés egyharmadát, valamint az egyévi bruttó hazai termék 10 százalékát teszi ki, hiszen ha az adóhivatal, de elsősorban a kormány és a törvényhozás olyan előírásokat alkotott volna meg és érvényesített volna, amelyek nem teremtenek lehetőséget a különféle visszaélésekre, a Nemzetközi Valutaalapnak most akár fityiszt is mutathatnánk az újabb hitel ügyében.
Minden magyarázatot megelőzve, nyugodt lélekkel leszögezhetjük, hogy az elherdált százmilliárdok tulajdonképpen a mindenkori hatalom lelkén száradnak. Az idevágó törvények és előírások ugyanis lehetővé tették/teszik a vállalkozásoknak, magán- és állami cégeknek, hogy ne fizessék be az államnak a kötelezettségeiket.
Természetesen nem egyévi lemaradásról van szó, és erre abból is lehet következtetni, hogy a behajthatatlan kötelezettségek okai főleg a veszteséges vállalatok „szerkezetátalakításában”, a csődeljárásokban és a cégek nyilvántartásából való törlésekben keresendők.
Nos, az első csoportban kizárólag egykori állami vállalatok vannak, amelyek vezetését az éppen hatalmon levők pártok a saját soraikból kikerülő „szakemberekre” bízták. Ennél fogva teljesen hiábavaló volt a pénzügyi rendőrség és a különféle felügyelőségek arra vonatkozó törekvése, hogy egy-egy rovancsolás után befizetésre kötelezzék a vállalatot, hiszen az igazgatók egyetlen telefonhívással az ország csúcsvezetésében helyet foglaló párttársaiknál elintézték, hogy a kiadott végzések a fiókok legmélyén kössenek ki. Tették ezt annak ellenére, hogy a hatályos törvények alapján kötelesek lettek volna „támogatni” az államot. Arról nem is szólva, hogy a rokkant- és nyugdíjbiztosítási járulék ügyében súlyosan megkárosították a dolgozókat, hiszen a járulékkal le nem fedett évek miatt sokan nem élhettek nyugállományba való vonulásuk jogával.
Akik több évtizede tapossák ezt a földet, minden bizonnyal emlékeznek azokra az „átkos” időkre (a szocializmusra), amikor a Társadalmi Könyvviteli Szolgálat felügyelte az állam irányában történő anyagi jellegű kötelezettségek rendezését, és a vállalat addig nem fizethette ki a személyi jövedelmet, amíg nem törlesztette az adókat és a járulékokat.
A politikai negyedfordulat után hatalomra került észlényeknek szinte az első dolguk az volt, hogy megszüntessék az SDK-t, hiszen azután szinte bármit tehettek a közszférában áramló pénzzel.
Ezt követte a buta (vagy éppen nagyon átgondolt és egyesek számára igen hasznos) magánosítás, amely során a hatalom, vagyis néhány száz ember gyakorlatilag elprédálta, pontosabban magánszemélyeknek juttatta egy egész ország vagyonát. És mindezért a mai napig senkit sem vontak felelősségre. Pedig megtehetnék, csupán politikai akaratra volna szükség. Ez azonban még sokáig hiányozni fog ebben a térségben.
Lehet, hogy a megoldást a politikában ugyan járatlan, de az ésszerű életmódot illetően tapasztalt emberek logikájában kell keresni. Nevezetesen abban, hogy az igazgatók teljes saját és szűkebb családtagjaik vagyonával feleljenek az általuk vezetett cég gazdasági eredmény(telenség)éért.
A hatalmas adósságot felhalmozó cégek, vállalatok és vállalkozások vagyonának dobraverésével pedig be kellene hajtani a most veszendőben levő százmilliárdokat.
