Az elmúlt hetekben ismét a művészek nemzeti nyugdíja foglalkoztatta leginkább a szerbiai közvéleményt. A sajtó először arról cikkezett, az „egyszerű” nyugdíjasok sérelmezik, hogy azoktól, akiknek a szerbiai művészetért tett szolgálataikért ítélték oda a havi 50 ezer dináros juttatást, nem vonják le a 10 százalékot. Holott, mint a sajtóban bőségesen közölt olvasói levelekben olvashattuk, a „művésznyugdíjasok” közül egyesek még ma is egy-egy szórakoztató rendezvényen vagy az újévi fellépéseiken ennek a többszörösét fogják megkeresni röpke néhány óra alatt. Valljuk be, a közvélemény jelentős része ugyanis kevés olyan író, festőművész vagy zeneszerző nevét tudja felsorolni, aki kapja ezt a járandóságot, viszont nagyon jól tudja, hogy a szerbiai szórakoztatóipar évtizedek óta csúcson levő képviselői közül ki az, akinek megítélték a havi 50 ezer dinárt. Az átlagember emlékszik arra is, amikor néhány éve a szerbiai kormány egyes tagjai vetették be befolyásukat, hogy az egyik excentrikus popénekesnő megkapja ezt a juttatást, emlékszik arra is, amikor az egyik miniszter apósa került rá a nemzeti nyugdíjasok listájára. Éppen ez a baj, hogy sok esetben kimutatható a politikai körök lobbitevékenysége, illetve, hogy mennyire viszonylagosak, képlékenyek voltak a kritériumok az odaítéléskor, és mennyire elmosódtak a határok az igazi művészet és a könnyű műfajú szórakoztatás, sőt a giccs között. Holott, azért ne feledjük, a művészeknek megítélt havi juttatásban részesülők között számos olyan idős irodalmár, képzőművész, zeneszerző van, aki munkásságának művészi színvonalát senki sem vonhatja kétségbe, és nyomorúságos nyugdíjból tengeti hétköznapjait.
A legjobb szándékkal született meg a művészek nemzeti nyugdíjának a bevezetése (ami a legtöbb fejlett országban is ismeretlen fogalom, vagy csak a szerbiainál lényegesen kevesebben, sokkal rigorózusabb mércék alapján kaphatnak idős korukra művészi érdemeikért bizonyos havi juttatást, például Svédországban összesen 156 kiemelkedő művész van). Hiába a jó szándék, ha, mint ahogyan errefelé gyakran lenni szokott, gyorsan elfajultak a dolgok, politikai nyomásra, sógor, koma, jó barát alapon nagyon sokan rákerültek olyanok is a nemzeti nyugdíjasok listájára, akiknek nem kellett volna, és eközben olyanoknak nem ítélték meg, akik sokkal jobban megérdemelték volna. Egyébként, a művészet és a szórakoztatóipar mintegy 400 nemzeti nyugdíjasa 50 ezer dinárjának a kifizetésére mintegy 2 millió eurót különítenek el évente az államkasszából. Az eredmények után járó életjáradékra, elismerésre 562 kiemelkedő egykori élsportoló jogosult, erre a sportminisztérium eszközeiből évente 6,3 millió eurót irányoznak elő. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia rendes és levelező tagjainak a nyugdíj vagy a fizetés mellé havi juttatás jár.
Azt követően, hogy kiderült, a nemzeti nyugdíjakból is levonják a 10 százalékot, az volt a szerb sajtóban az egyik vezető hír, hogy nem bővült a művészi érdemekért járó havi juttatásban részesülők köre (már tavaly sem gyarapodott). Ez áll a kultúráról szóló törvény tervezetében, amely e hó közepéig van nyilvános vitán. Ivan Tasovac miniszter azzal érvelt, hogy ezt a jó kezdeményezést épp amiatt, hogy sok esetben a politikai vagy személyes szimpátia döntött, lejáratták, és ez végső soron megalázó helyzetbe hozza azokat a kiemelkedő, nyugdíjas korú művészeket is, akik viszont megérdemelten kapták meg.
A művészeket tömörítő szervezetek szeretnék, ha megmaradna ez a juttatás, mert ez egy kitüntetés azért, amit valaki letett az asztalra a szerbiai kultúráért. Sajnálnák, ha bezárulna ez a lehetőség azok előtt, akik ezt ilyen vagy olyan okok miatt eddig nem kaphatták meg, bár a művészet terén kiemelkedőt alkottak. A kritériumoknak azonban sokkal szigorúbbaknak kell lenniük, és ezeket ne rúghassa fel senki az odaítéléskor, csakis a legjobbak, legérdemesebbek kaphassák meg. Sokkal jobb megoldás lenne felülvizsgálni a jelenlegi haszonélvezők listáját, és elvenni azoktól, akik nem méltók rá, mint végleg eltörölni e lehetőséget. Tegyük hozzá: az elmúlt években, amikor megjelent a „művésznyugdíjasok” névsora, mindig sajnáltuk, hogy egyik-másik kiemelkedő vajdasági magyar művészünk is kimaradt ebből az elismerésből, és egyesek sajnos már örökre.
Nem tudjuk – a már emlegetett szigorúbb mércék alapján – bevezetik-e majd ismét ezt a juttatást az arra legérdemesebb művészeknek. Mondjuk, évente nem 50 személynek ítélnék oda, mint korábban, hanem jóval kevesebbnek, tényleg a legkiválóbbaknak. Szerbiában ugyanis jóval kevesebb állami elismerés van, amelyet kulturális és művészeti alkotótevékenységért az arra érdemesek kaphatnak, mint például a környező országokban (nincs például a magyarországi Kossuth-díjhoz hasonló, jelentős pénzbeli juttatással járó kitüntetés sem).
Egy társadalom azzal is bizonyíthatja, hogy fontos számára a kultúra, a művészet, ha megbecsüli azokat, akik magas szintű alkotásokat hoznak létre. Anyagilag is elismeri őket. De csakis az arra érdemeseket, a legjobbakat, és kizárólag a kiemelkedő művészi tevékenységük alapján.
