Vajon mi a fontosabb, az evés vagy a televíziónézés? Az első ránézésre talán kissé furcsának tűnő, ám mégis igen elgondolkodtatónak tekinthető felvetés nem tőlem származik, hanem Esther Duflótól, akit sokan az egyik legtehetségesebb olyan fiatal közgazdásznak tartanak, aki forradalmian új megközelítéssel igyekszik kutatni a szegénységet. Duflo az, aki a Szegénység közgazdaságtana – A globális szegénység elleni harc radikális újragondolása című könyvében egy olyan férfiról ír, akinek ugyan ételre is alig volt pénze, ám a házában mégis volt DVD-lejátszó. A könyv szerzője a közelmúltban az Indexnek adott interjújában elmesélte, amikor marokkói kutatásai során találkozott az említett személlyel, azt kérdezte tőle, mit tenne, ha több pénze lenne, amire azt válaszolta, akkor ételt venne. Majd amikor azt kérdezte, mit tenne, ha még több lenne, azt felelte, akkor még többet venne. Ezt követően arról próbálta faggatni, hogy ha nem tud eleget enni, akkor miért vett DVD-lejátszót, amire a legnagyobb természetességgel és komolysággal azt válaszolta, a tévé fontosabb, mint az evés. Duflo hozzátette, a férfi alapvetően nem éhezett, de csak nagyon keveset evett, pontosan annyit, ami elegendő ahhoz, hogy ne éhezzen. A fiatal közgazdásznő az említett interjúban ezzel kapcsolatban kifejtette, a válasz elsőre számára is meglepő volt, ám ha belegondolunk, egy olyan faluban, ahol alig van munka, és nem sok dolog történik, lehet, hogy a tévé nagyobb luxust jelent, mint a finom étel. Majd feltette a kérdést, hogy máskülönben miért tett volna félre hosszú időn keresztül egy csomó pénzt ez a férfi arra, hogy megvegye a tévét és a DVD-lejátszót.
A válasz nekünk, átlagembereknek, akik bár hajlamosak vagyunk arra, hogy elégedetlenségünknek adjunk hangot jelenünkkel és borúlátóságunknak jövőnkkel kapcsolatban, ám jobbára azért szerencsére mégsem kell attól tartanunk, hogy ilyen választási szituáció elé állít bennünket az élet, kissé talán furcsának tűnhet. Pedig a televíziónézés valóban rendkívül fontos részét képezi mindennapjainknak, még akkor is, ha ezt többségünk nem vállalja fel nyíltan, hiszen régi közhely, hogy bár az olyan műsorokat, amelyeknek befogadása finoman szólva nem igényel különösebben nagyobb szellemi kihívást, senki nem nézi, mégis mindenki hozzá tud szólni a róluk folyó diskurzusokhoz.
Mindezt a felmérések is igazolják, hiszen a Nielsen Közönségmérés harmadik negyedévi tévépiaci körképe szerint például a teljes magyar lakosság naponta átlagosan csaknem négy és fél órát, egészen pontosan négy órát és huszonhat percet töltött tévézéssel, ami három perccel több, mint amennyit az előzői év hasonló időszakában töltött ezzel a tevékenységgel. A televízió mellett eltöltött idő milyenségére utal az az adat, hogy a vizsgált időszakban az országos kereskedelmi csatornák együttes közönségaránya a teljes népesség körében 28 százalék volt, az általános szórakoztató csatornák részesedése 17,8 százalék, a közszolgálati csatornáké pedig 16,5 százalék, amely adatok némi növekedést mutattak az előző év hasonló adataihoz képest. A gyerekcsatornák és a hírcsatornák közönségaránya csökkent, a filmcsatornák, az ismeretterjesztő csatornák, a zenecsatornák, az életmódcsatornák és a sportcsatornák esetében szinte alig vagy egyáltalán nem történt változás az egy évvel ezelőtti időszakhoz képest. A sugárzási időből és műsorfogyasztásból való részesedések az egyes műsortípusok esetében is eltérően alakultak. A vizsgált időszakban a mozifilmek műsoridőből való részesedése 9,7 százalék volt, a műsorfogyasztásnak pedig 16,1 százalékát tette ki. Szintén magasabb volt a műsorfogyasztás aránya a sugárzás arányánál a nem zenés fikció és a nem zenei szórakoztató műsorok, valamint a hírek, az aktuálpolitikai, a gazdasági, valamint az információs műsortípusok esetében is. Ellenkező irányú eltérés volt viszont tapasztalható a sporttal, a zenével, a művelődéssel, a tudománnyal és a kultúrával kapcsolatos, valamint a reklámokat vagy műsorajánlókat is tartalmazó egyéb műsortípusok esetében.
Érdekes azonban, hogy mindeközben mind többen döntenek úgy, hogy teljesen száműzik a televíziókészülékeket otthonukból. Az egyik ilyen témájú internetes fórum hozzászólói az ezzel kapcsolatos pozitív benyomásaikat osztották meg egymással, aminek során az egyikük, aki saját bevallása szerint már évek óta nem néz tévét, kifejtette, mindenről tud, ami érdekli, és szinte semmiről, ami nem. Egy másik hozzászóló, aki szintén a tévénézés ellen kívánt érvelni, azt a kérdést tette fel társainak, hogy vajon miért bámulnak naponta órákig a nappalijukban olyan embereket, akiket amúgy, élőben nem engednének be a lakásunkba. Egy harmadik hozzászóló, aki saját bevallása szerint szintén évek óta nem néz tévét, a csatornák kínálata miatt fakadt ki, mondván, a sok bugyuta program nem igazán köti le, a hírműsorok hazudozásaitól és szenzációhajhász stílusától pedig ideges lesz, akárcsak attól, hogy ha találna egy jó filmet, akkor azt sem élvezheti, mivel reklámokkal teszik tönkre, majd hozzátéve, éppen ezért inkább DVD-n néz filmeket, ha ráér.
Annak eldöntése persze, hogy az ilyen radikális megoldások valóban jónak tekinthetők-e, vagy sem, egyéni értékrend kérdése. A kulcsmomentum éppen ezért inkább talán az utolsó hozzászóló azon félmondatában rejlik, hogy ha ráér. Mert ez az, aminek kapcsán talán a leggyakrabban borul fel az a bizonyos egyensúly. Hiszen ha elfogadjuk azt, hogy a televíziónézéssel sok esetben éppen a valóságban meg nem élt tartalmak hiányát próbáljuk meg pótolni, akkor észre kell vennünk azt is, hogy olykor éppen ez az, ami kizárja annak a lehetőségét, hogy a valóságban éljünk meg valamit, hogy ha például azért nem megyünk el moziba vagy színházba, esetleg meginni egy kávét vagy egy sört a barátainkkal, mert azt mondjuk nekik, és talán el is hisszük mi magunk is, hogy nem érünk rá, holott csupán a kedvenc sorozatunk vagy valamelyik valóságshow éppen aktuális epizódját vetítik éppen abban az időben, amelynek figyelemmel kísérése, valljuk be, nem tekinthető életbevágó fontosságú elfoglaltságnak.
Mindez azonban az említetteken kívül amiatt is igen nagy jelentőségű, mert ahogyan az Európai Unió illetékes bizottságának jó néhány évvel ezelőtti Közösség audiovizuális politikájának alapelveiről és irányelveiről a digitális korban című közleményének szerzői is hangsúlyozzák, az audiovizuális média alapvető szerepet játszik a társadalom értékeinek kialakulásában és terjedésében. Ahogyan fogalmaznak, ez nem csupán annak a következménye, hogy a média nagymértékben befolyásolja, hogy a világ milyen jellegű tényeivel és képeivel találkozunk, hanem annak is, hogy a média olyan politikai, társadalmi, etnikai, földrajzi, pszichológiai és egyéb fogalmakkal, illetve kategóriákkal is szolgál, amelyek révén értelmet nyernek a világ tényei és képei. Ilyenformán pedig a média nem csupán ahhoz járul hozzá, amit látunk a világ dolgaiból, hanem azt is befolyásolja, hogy miként lássuk a világot. És talán éppen ezért lenne fontos nemcsak a mértékletesség, hanem a tudatosság is, amikor televíziónézésről vagy általában médiafogyasztásról beszélünk és gondolkodunk – feltéve persze, ha még gondolkodunk egyáltalán bármiről is – ahhoz, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is.
