Csak veréssel lehet nevelni?
– Semmiképp, ellenzek mindennemű testi fenyítést: 56 (21%)
– Vannak olyan helyzetek, amikor ez elkerülhetetlen: 190 (71%)
(a www.magyarszo.com olvasóinak szavazatai alapján)
Számtalan könyv áll rendelkezésre a gyermeknevelésről, sokszor teljesen különböző pedagógiai módszereket ajánlanak. A genetikai pszichológia a gyermekneveléshez hasznos alapszabályokat rögzít, pontos útmutató azonban nem létezik, és nem is létezhet, hiszen minden gyerek különbözik. A szülők számára írt tömérdek könyv rengeteg tanácsot ajánl, mégsem kell feltétlenül a leírt nevelési szabályokat vakon betartani, jobb rugalmasan és óvatosan bánni velük. Ha valaki odafigyel gyermeke lelki világára, sokat beszélget, játszik vele, és folyamatos a kommunikáció, akkor könnyen felmérheti, mire van szüksége a lurkónak.
Minden szülő életében előfordulnak azok a bizonyos „kritikus helyzetek” is, leginkább akkor, amikor a gyerek a dackorszak csúcsán van, és egyes szituációkban a szülő úgy érezheti, szakadnak az idegek, pattanásig feszül a helyzet. Ilyenkor csak egy hajszál választja el a szülőket a fizikai tettlegességtől, könnyen csattanhat a popsi, vagy röppenhet a nyakleves. Mit lehet ilyen esetekben tenni?
Erre lehetetlen egyértelmű választ adni, mert a gyermekek és a „kritikus helyzetek” is mind különbözőek.
Manapság a törvény minél inkább beleavatkozik a család nevelési szokásaiba, a nagy többség azon a véleményen van, nem szabad megütni a gyermeket, mert az a lelki világára súlyos következményekkel járhat. Ez még inkább vonatkozik az iskolai nevelésre, a tanároknak lassan a hangjukat sem szabad felemelniük a diákokra, mert azzal súlyosan sérülnek a tanulók jogai.
Egyértelmű, hogy az utóbbi évtizedekben egyre kevesebb atyai pofon csattan, és az iskolában sem szabad „bántani” az órán mobilozó, krétát hajigáló suhancokat. Furcsa egybeesés, hogy a kiskorú bűnözés éppen az utóbbi egy-két évtizedben tombol, az iskolások és a középiskolások szemtelensége, agresszivitása lassan nem ismer határt. Terrorizálják, megfenyegetik a tanárokat, többször előfordult, hogy azért megverték a tanárt, mert „karót” húzott a naplóba. Az emancipált szülők a rossz osztályzatokért nem a gyermeküket okolják, hanem a tanárokat, sokszor a szülők is megfenyegetik őket, hogyan kaphatott édes fiuk vagy lányuk hármast, hogyan tanítja őket.
A kiskorú bűnözés miatt számos kerekasztal-beszélgetést tartottak az utóbbi időben, ahol neves pedagógusok, pszichológusok arról tanácskoztak, vajon hogyan lehet megnevelni a fiatalokat. Hihetetlen eredményre jutottak, az otthoni nevelés hiánya a legfőbb okozója a kiskorúak garázdaságainak.
Nem olyan régen, a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben még aránylag más volt a felfogás. Emlékszem, az általános iskola negyedik osztályába jártam, szerb órán a tanárnő arról mesélt, hogy az apja Hollywoodban színészként is megpróbált érvényesülni. Barátomnak unalmas volt talán, vagy csak poénkodni akart, lényeg, hogy hintázott a széken és beköpte halkan: Da, izigravao je budalu (Igen, bolondot játszott). A szerb szakos tanárnő szemrebbenés nélkül mesélt tovább, lassan a barátom felé sétált, és amikor odaért, olyan nyaklevest kent le neki, hogy hátraesett a széken. A szülők még aznap bejöttek tiltakozni a „pedagógiai húzás” miatt, de csak annyi következménye lett az egésznek, hogy a barátom nem szemtelenkedett többé az órán.
A rendőröknek manapság nem szabad hozzáérni a kiskorú huligánokhoz, mert ezzel sérülnek állampolgári jogaik, az óvatlan polgárokat azonban nem védi senki, a kiskorú bűnözőkből verbuválódott „szurkolói klánok” gátlástalanul terrorizálnak mindenkit.
Nem szándékom a spártai nevelés hirdetése, sem a túlzott visszafogottság, kényeztetés helyeslése. Arra lenne inkább szükség, hogy nyílt szemmel járjunk, gyermekeinket ne hagyjuk elidegenedni, beszélgessünk velük, és még fontosabb, hallgassuk meg őket. Ha a szülők és a gyermekek között jó viszony alakul ki, ha mindent képesek megbeszélni, és a család biztos pontot jelent a gyerekek életében, akkor kevés az esély a helyzet eldurvulására, és a pofozkodásra. Ha pedig nagy ritkán megtörténik, az sem a világ vége.
