Olykor szinte megdöbbentő, hogy mi, emberek, pontosabban (dolgozó) polgárok milyen naivak vagyunk, ha az államnak az irántunk való viszonyulásáról van szó.
Amikor ugyanis az átlagos szerbiai munkás vagy alkalmazott kézhez kapja a havi (71 211 dinár) bruttó keresetének elszámolását, megnyugvással veszi tudomásul, hogy ebből az összegből az állam nem egészen 37 százalékot, vagyis 27 246 dinárt tart meg magának adók és járulékok címén. A bérünk alig valamennyivel kevesebb mint kétharmada nálunk marad.
Kérdés, hogy tényleg így van-e.
A levonásokat követően azonban nem szűnik meg a kizsebelésünk, hiszen a bőségesnek semmiképpen sem nevezhető összegből fizetnünk kell a közműdíjak, az élelmiszer és minden más után a forgalmi és a jövedéki adót (akcízát) is.
Egy nemrég készült, a délkelet-európai országokra vonatkozó felmérésből igen furcsa dolgok derültek ki. Annak ellenére ugyanis, hogy a fentebb említett, immáron megszokott, s a polgárok által átláthatatlan kiadások „szót sem érdemelnek”, havonta igen komoly összeg vándorol el a háztartások költségvetéséből. A különféle, a statisztika szerint megállapított, vásárlások útján ugyanis a nettó keresetként kézhez vett pénzecskékből 4320 dinárt emészt fel a forgalmi adó, a közműszámlák befizetése alkalmával pedig 1312 dinárunktól szabadít meg az állam.
Szinte nincs család, amelyben ne akadnának különféle adminisztratív ügyek, amik intézésénél elmaradhatatlan az illeték befizetése. Egy átlagos polgár havonta erre a célra 1970 dinárt költ. A vagyonadó 496 dinár, a kávé, cigaretta ital vásárlásakor viszont 772 dinár a jövedéki adó.
Akinek nincs gépjárműve, vagy azt csak ritkán és kivételes alkalmakkor használja, jórészt mentesül az üzemanyagot terhelő csaknem 3000 dináros jövedéki adó alól. Ugyanis egy átlagpolgárnak ennyit kell az államnak fizetnie, hogy megtankolja a kocsiját.
Mindezekkel és még néhány állami teherrel együtt, hozzáadva a bruttó fizetésből levonta összeget, minden hónapban a 71 000 dináros bruttó keresettel rendelkező 39 ezret „visszaad” az államnak.
A felsorolt terhek érthetően irritálják az embereket, különösen azokat, akik maguk is tapasztalták, hogy a munkásokat „kizsákmányoló” fejlett nyugati országok egyik-másikában a két gyereket nevelők és átlagos fizetésből élők ennél jóval kevesebb pénzzel segítik az ország költségvetését.
Tekintélyes szakemberek a szerbiai csúcsvezetés adópolitikáját tekintik egyik oknak, amikor arról beszélünk, hogy az 1981-ben végzett népszámlálási adatokból kiindulva a köztársaság lakossága azóta nagyjából kétmillió fővel csökkent. Erre –természetesen – jócskán kihatott a folyamatosan csökkenő népszaporulat is, de lehetetlen figyelmen kívül hagyni, hogy részben a kilencvenes évek háborús eseményei elől, később (azóta is és még ki tudja meddig) a fiatalok jelentős része a szülőföldjükön uralkodó kilátástalanság miatt egyszerűen kivándorolnak.
Talán ha az állam nem venné vissza több mint felét annak a pénznek, amit fizetés címén biztosít a dolgozóknak, és az elviselhetetlenül sok tintanyaló helyett termelő munkásoknak adna életesélyt, esetleg többen válnának röghöz kötöttekké.
