Szerbiában semmit sem lehet megállapítani annak alapján, hogy milyen névre keresztelnek egy politikai pártot. Ha például a Szerbiai Demokrata Párt nevén töprengünk el, sok minden eszünkbe juthat, annak azonban a név alapján nemigen kéne eszünkbe jutni, hogy egy erősen jobboldali szervezettel állunk szemben. A Szerb Haladó Párt nevének olvasásakor meg egyeseknek olyan ötlete támadhat, hogy egy szabadelvű pártról van szó, s nem egy jobboldaliként definiálható szervezetről. Hozzá kell tenni, hazánkban nehéz feladatnak számít már eleve az is, hogy az egyes pártokat besoroljuk a szélsőbaltól a szélsőjobbig terjedő skálán. A név–politika ellentét egyik legkiemelkedőbb képviselője mégis a Szerbiai Szocialista Párt. Baloldaliságot sugalló névvel politizál a párt már évtizedek óta az ellentétes oldalon, a kilencvenes években és kissé azt követően a szélsőjobbon, majd onnan kissé közelebb helyezkedve a centrumhoz a jobboldalon. Így vagy úgy, nevéhez méltó politikát mindeddig nem láthattunk a párttól, hacsak nem kell beszámítanunk az olyan mandátumszerző szándékkal tett kanyarokat, mint a nyugdíjasok pártjával alkotott tartós szövetség megkötését. Nem, persze hogy nem kell az ilyesmit beszámolnunk, amikor ugyanennek a szövetségnek az állandó tagja Dragan Marković Palma Egységes Szerbiája is. Azt hiszem, ha más nem is, ennek ténye mindenképp lenullázza a szociális érzékenység útján tett pillanatnyi kiruccanásokat. Nálunk a semleges pártnevek a legjobbak. Az olyanok, mint amilyen például az egykori G17 Plusz volt. Nem mond semmit és minden belefér. Legalább emiatt nem piszkálhatták őket.
Persze azzal is tisztában kell lennünk, hogy más pártokhoz hasonlóan, a szocialisták táborát sem lehet teljesen homogén közösségként szemlélni. Én például kapásból tudok mondani két olyan személyt a párton belül, akiknek elvétve olyan kiszólásaik is vannak, amelyek egy valódi szocialista beállítottságú szervezetből érkező véleményre hasonlítanak. Slavica Đukić-Dejanović és Branko Ružić. Kár, hogy őket nem sokszor szokták szóhoz juttatni, s ha tesznek is ilyen kijelentéseket, akkor is csakhamar hozzáteszik, ez személyes vélemény, amely nem akar eltérni a hivatalos pártállásponttól és nem akar szembeszállni a párt elnökével sem, akit teljes mértékben támogatnak minden döntése meghozásában. A baloldali beállítottság többnyire ki is merül e két személy olykor elhangzó nemhivatalos és pártállásponton kívüli véleményében.
Valahogyan így jutottunk el a szocialisták berkeiben történt elnökválasztásokig a múlt hétvégén, amikor az egyedüli jelölt Ivica Dačić volt, s meg is kapta a szükséges bizalmat. Elhangoztak olyan vélemények, melyek szerint a régi-új pártelnök már kikristályosodott politikai profillal rendelkezik és kár lenne leváltani. Az, hogy a szocialista párt nem a megfelelő oldalon politizál és politizált a múltban, mára már nem is meglepő és nem is számít különösebb furcsaságnak a szerbiai körülményeket ismerők szemében. Fontosabb kérdés, hogy mivel érdemelte ki Dačić ismét a bizalmat, eleget tett-e a párttagság elvárásainak, növelte-e a pártba vetett bizalmat, emelte-e a szavazók számát az elmúlt időszakban, amióta előbb kormányfőként majd kormányfőhelyettesként tevékenykedett. Akárhogy is elemezgetjük a helyzetet, a kérdések többségére ezúttal a válasz az, hogy nem.
Bár az idei választásokon nem szerepelt sokkal rosszabbul, mint a két évvel ezelőttieken, mégis, az a meggyőződése támadhat sokaknak: az elmúlt három évben a szocialisták nem tudták bizonyítani, hogy erős kormánypártnak számítanak, melytől nagyban függ Szerbia jövője, melytől nagyban függnek a kormány által meghozott döntések. Már akkor is a haladók árnyékában botorkáltak, amikor még a pártelnök volt a miniszterelnök, most pedig, a helycserét követően, egyértelművé vált, miként is működnek a dolgok a koalíción belül. A két évvel ezelőttieket megközelítő választási eredmények minden bizonnyal annak a publicitásnak köszönhetők, melyet Dačić még meg tudott kapni „hivatalos” kormányfőként és a Pristinával folytatott tárgyalások sikerre vivőjeként.
A 2014-es év már tényleg az Aleksandar Vučić által megfogalmazott politika szótlan követéséről szólt a szocialisták berkeiben, melyet felvállaltak néhány fontos vezetői bársonyszék fejében. A bércsökkentések és nyugdíjlefaragások ötletére se nagyon reagáltak, pedig egy „baloldali” pártnak ezzel igazán illett volna vitatkoznia egy kicsit.
A pártnak lenne oka aggodalomra, ha most tartanák a választásokat. A felismerhetetlen kormányon belüli szerepvállalás megtizedelheti a szavazók számát, s nem biztos az sem, hogy a következő alkalommal a nyugdíjasok rájuk voksolnak a biztonság kedvéért, amikor éppen az ellenkezőjét látták annak, amiért legnagyobb koalíciós partnerük állítólag harcol.
Lehet, hogy Szerbiában továbbra is az számít a legegyszerűbb képletnek, ha valaki a jobboldalon gyűjti a szavazatokat, de megeshet az is, hogy egy adott pillanatban túl nagy lesz ott a tumultus.
