Csak az a színjáték ne lenne. A drámai komolysággal kimondott mondatok, majd ezeket követően a megelégedettségbe, az örömbe átívelő arcvonások. A szerénykedve kimondott hatalmas tervek. Lélegzetvétel minden fontos mondat előtt. Lassított pislantások. Majdnem úgy, ahogyan azt a profik csinálják. A profizmushoz már csak éppen annyi kellene, hogy ne legyen átlátszó, ne tűnjön betanultnak. A szerb kormányfőnek azonban erre már nincs szüksége ahhoz, hogy meggyőzze a szavazóurnákhoz járó nyilvánosság nagyobb részét. Ők elhiszik. Nekik a mosoly, a szerénykedés és a bámulatos komolyság látszata éppen elég. Őket nem érdekli, ha be is van gyakorolva. Nem figyelnek ilyesmire. Meggyőző anélkül is. Hát még akkor, ha karácsonykor látják. Bosszankodnak kissé, hogy lám, még az ünnepen is ő van a tévé képernyőjén, egyszer élőben, később több ismétlésben és minden órában rövidítve a hírekben. De végső soron annyira nem bánják. Jó hallani, hogy Szerbia milyen erős. Hogy Szerbia mennyire gyorsan változik. Hogy mennyire becsülik mindenütt a világban. Hogy fájdalmakat okoz önmagának, csakhogy a jövője jobb legyen. Hogy az ország sorsát a megfelelő személy kezébe helyezték, aki már így is megállás nélkül dolgozik, de ezentúl még többet fog. Hogy minden jobbra fog fordulni, már talán jövőre. De az is lehet, hogy még az idén. Később. Az év vége felé. Talán.
A rózsaszín tévé karácsonyi műsorát a népünnepélyek egy-egy epizódja között a kormányfővel készített beszélgetés tarkította. Vučić jó híreket hozott. Hogy ne tűnjön minden felhőtlennek, egy-egy jó hír közé beékelte a nehézségeket is. Ezek azonban mind megoldódnak lassan. A mondandó minden egyes fejezete, így, optimista gondolatokkal záródott. Ahogyan annak karácsony táján lennie kell.
2015 a fejlődés, a fejlesztések éve lesz. Egy év szünet után beindulnak az uniós csatlakozási tárgyalások. Újraindul a Pristinával folytatott párbeszéd. Minden épülni fog. Megvalósulnak a rég várt projektumok. Vagy legalábbis elkezdenek megvalósulni. Autópályák terén például hamarosan lekörözzük Németországot is, hiszen 2016 végére több autóút épül majd nálunk, mint ott. Az államháztartás terén meg Olaszországot és Franciaországot fogjuk utolérni, mert két éven belül olyan mértékben csökkenti Szerbia a hiányt, hogy ezekkel az európai államokkal veheti majd fel a versenyt. A gazdaság meg fellendül. Az eredmények olyan kimagaslóak lesznek, hogy akár 30–40 helyezéssel is feljebb kúszhat az ország a nemzetközi ranglistákon. A problémás vállalatok ügyét is rendezik az idén. Mivel Szerbia veszi át az EBESZ soros elnöki tisztségét, tekintélye a világban még inkább növekszik. Ezekről beszélt karácsonyi interjújában a szerb miniszterelnök.
Az általam olvasott szakértői vélemények és elvárások egyike sem tűnt ennyire reménykeltőnek az előttünk álló esztendővel kapcsolatban. Ami biztos, az az, hogy a kormányra vár a közszféra átalakítása, ami elbocsátásokkal fog járni, még ha ezt nem is szeretik kimondani politikai körökben. Ha ezt elodázzák, akkor az ország elégtelent kap a nemzetközi intézményektől, ha megteszi, de nem áll mögötte egy komoly szociális és foglalkoztatáspolitika, akkor elmarad az attól várt pénzügyi konszolidáció is. Korábban a kormányfő is arról beszélt, hogy az idén fellendülés nem lesz, a polgárokban pedig néhány mosollyal aligha lehet már tartani a lelket. A sikert felelősségteljes munkavégzésnek és nem sikeres karácsonyi tévés szerepléseknek kellene jelentenie. Nem elég elhitetni az emberek egy részével a szebb jövőt. Az emberek politikából kiábrándult nagyobbik része normálisan fizetett munkát, egészséges gondolkodásra épülő társadalmat, megbízható egészségügyet, átgondolt és nem flaszterkoptató generációkat kinevelő oktatásügyet, az itt maradás minden mozaikkockájának kézzelfoghatóságát akarja.
Feleslegesek a hatalmas ígéretek, a nagy munkáról szóló beszámolók, az országnak a reálisnál nagyobb jelentőséget tulajdonító megjegyzések, majd problémák esetén az arra való hivatkozás, hogy Szerbia mégis egy kis ország, amelytől nem függnek a világpolitikai történések. Eleget láttunk ezekből. A mellébeszélésnek, demagógiának az őshazájában eljött a változások ideje. Aki ezt nem látja be, könnyen meglepődhet. Arról győződhet meg egy nap, hogy a tévéképernyőkhöz ragadt hiszékeny többségnek hitt tábor voltaképpen a kisebbség Szerbiában.
