Az elmúlt 25 évben egyetlen pedagógussztrájk sem húzódott el ilyen hosszú ideig, mint a mostani. Már két hónapja tart. November közepén kezdődött, és a vajdasági iskolák felében csütörtökön 30 perces órák tartásával indult el a második félév is (Szerbia többi részén a jövő héten térnek vissza a téli szünetről a diákok és a tanárok). Miért csak a pedagógustársadalom fele harcol a jobb anyagi körülményekért, megbecsülésért? Többször foglalkoztunk már azzal, hogy a korábbi szakszervezeti belharcok, osztódások – hisz immár négy nagy pedagógus-szakszervezet működik – a tagság számának csökkenéséhez is vezettek. Sokan nem is mernek sztrájkolni – főleg ott, ahol a dolgozók nagy részének nem megfelelő az iskolai végzettsége –, illetve a korábbi sztrájkok felemás sikere miatt sokan nem látják értelmét a tiltakozásnak.
Persze, zajlanak a csatározások. A szakszervezetek azzal érvelnek, hogy az oktatásügyben az átlagfizetés 38 ezer dinár, ami jócskán elmarad a szerbiai átlagbértől, holott itt dolgoznak a legnagyobb százalékarányban felsőfokú végzettségű szakemberek, az egyik szerbiai napilapban a minisztérium közzétette, hogy az egyetemi végzettségű középiskolai tanárok 44 ezer dinárt kerestek decemberben, míg azok, akik osztályfőnökök is, attól függően, hogy falusi, városi vagy speciális iskolákban dolgoznak, 46 és 50 ezer dinárt vihettek haza. Persze, ez jól hangzik, és várható a szakszervezetek felelete, hogy a pedagógustársadalom egyharmada nem teljes óraszámmal dolgozik, és jóval kevesebbet visz haza... A végtelenségig lehet sorolni az érveket és ellenérveket. Egy a lényeg: nagy károkat okoz ez, hogy a kormány, az illetékes minisztériumok ilyen hosszú ideig hagyják sztrájkolni a tanárokat, ilyen kevés empátiával kezelik a helyzetet. Elsősorban a diákok isszák meg a levét ennek az elhúzódó sztrájknak. Hiszem azt, hogy csakis lelkesedéssel, jó nagy adag derűlátással lehet a tanítói, tanári munkát végezni, tudást átadni, világszemléletet közvetíteni, nézőpontokat megnyitni. Úgy érzem, hogy a bizonytalanság, a kedvetlenség – hisz senki sem tudja, meddig húzódhat még el ez a sztrájk –, a rövidített órák megfeszített tempója rosszul hat tanulóra, tanárra egyaránt. Feszült a pedagógus, a szülő, mert gyerekének nyolcadik után záróvizsgát kell tennie, a középiskola záróakkordjaként pedig érettségiznie, az egyetemre felvételiznie, és ennyi ideges, feszült felnőtt között a diák is elveszíti a biztonságérzetét. Miért higgye el, hogy érdemes tanulni, a becsületes, odaadó munka meghozza gyümölcsét, amikor most azt látja, hogy tanárai, akik akik 16-17 éven át szorgalmasan tanultak, nagy odaadással dolgoznak, nem élveznek olyan anyagi, erkölcsi megbecsülést, ami megilletné őket?
Az elhúzódó pedagógussztrájk nagyon húsbavágó kérdések rendezésétől, megoldásától is elvonja az energiát: például arról, hogy elegendő-e heti egy képzőművészet óra az iskolákban, holott a művészet a kreativitást, az érzelmi intelligenciát is fejleszti, és – mint a legjobb pszichológusok felhívják a figyelmet – a művészet az agresszióoldás leghatékonyabb eszköze. Vagy arról, hogy mennyi papírmunkával terhelik ma a szerbiai iskolákban a pedagógusokat, szinte több időt kell ezzel tölteniük, mint a diákokkal.
