A zsidó iskolában a rabbi azt ígéri a gyerekeknek, hogy aki meg tudja mondani, ki a világon a legismertebb személy, száz sékelt kap. Móricka jelentkezik, majd magabiztosan kivágja:
– Jézus Krisztus!
– De, Móricka, hát nem Mózes!?
– Dehogynem, rabelebe, de ne keverjük össze az egyházat és az üzletet.
Nagyjából ebben a helyzetben érezheti most magát Szerbia, ami a csaknem három évvel ezelőtt aláírt orosz hitelt illeti.
A Szerbia számára kiváló feltételekkel (3,5 százalékos kamat, 10 éves futamidő) megkötött és félmilliárd dollárra szóló ügylet aláírásakor a hitelező szinte azonnal átutalt 300 millió dollárt, de csak az esemény másnapján közölte Mlađan Dinkić akkori pénzügyminiszterrel, hogy a maradék – természetesen – Belgrád rendelkezésére áll, de csak akkor hívható le, ha Szerbia megállapodásra jut a Nemzetközi Valutaalappal a már akkor igényelt kölcsönről.
Tekintettel arra, hogy a szóban forgó összeg hatvan százaléka a költségvetési lyukak befoltozására, hivatalos megfogalmazás szerint az államkassza támogatására szolgált, égetően szükség lett volna mind az 500 millió dollárra. A „testvérek” azonban kötötték az ebet a karóhoz és nem voltak hajlandók ismét megnyitni a pénzcsapot.
Azóta a szerb kormány több ízben is tárgyalt a nemzetközi pénzintézménnyel, de a követelt feltételeknek mind a mai napig nem tudott (vagy nem akart) eleget tenni. Arról nem is szólva, hogy akivel az IMF nem állapodik meg, rejtve azt jelenti, hogy megbízhatatlan partner, tehát kétséges, hogy valaha is képes lesz arra, hogy törlessze adósságát.
Másrészt, a hitelező meglehetősen kemény feltételeket szabott az egymilliárd dolláros készenléti hitel jóváhagyásához. Háromhavonként ugyanis ellenőrizni fogja a négy legnagyobb közvállalat átalakításának és profitabilissá tételénet folyamatát.
Tulajdonképpen ez a legérzékenyebb pontja az esetleges megállapodásnak, mivel nemcsak mi, de a Nemzetközi Valutaalap illetékesei is tudják, hogy a mindenkori kormány hatalmas költségvetési eszözöket fordít a Srbijagas, a villanygazdaság, a Putevi Srbije és a vasút támogatására. A nyugati pénzvilágban azonban az ilyesmit nem nézik jó szemmel, hiszen ha valaki kölcsönkér azért, hogy néhány feneketlen zsákba ömlessze a pénzt, aligha hihető, hogy a folyamatosan veszteséges közvállalatok valamikor képesek lesznek a saját lábukra állni, és megadni a tartozást.
Az sem tévesztendő szem elől, hogy Szerbiának a tervek szerint az idén 5,8 milliárd euró hitelt kell szereznie valahonnan, mert csak ilyen módon finanszírozhatja a költségvetési hiányt, és törlesztheti a korábban felvett hiteleket.
Nos, ez amolyan „folt hátán” folt lesz, és pillanatnyilag még a komoly szakemberek sem képesek megmagyarázni, hogy ennek a folyamatnak mikor és hogyan lesz vége.
Annyi bizonyos, hogy a Nagy Testvér – egyelőre – mereven elzárkózott a fent említett 200 millió dollár átutalásától.
Úgy tűnik (akár Móricka), ők sem hajlandók összekeverni a rokonságot az üzlettel.
