Egy tavaly, nemzetközi szinten készült felmérés szerint Szerbia az első helyen áll(!) a fiatal szakemberek elvándorlását illetően. Ezzel a „kiváló” helyezéssel, természetesen, a csúcspolitika nem dicsekedik, hiszen, ha széltében-hosszában hangoztatná, akkor néhány igen kellemetlen kérdésre is választ kellene adnia. Igaz, az sem állítható, hogy egyes politikai vezetők ezt nem teszik szóvá, de csak akkor, ha a pillanatnyi, s mint lenni szokott, rövid távú érdekük megköveteli.
Az utóbbi hónapokban ismét fellángolt egy kivándorlási hullám, s ez már nem maradhatott látókörön kívül. Annál is inkább nem, mert szinte kizárólag a fiatal szakemberek veszik kezükbe a vándorbotot. Főleg azok, akiknek már van némi élettapasztalatuk, s képesek felmérni, hogy térségünkben csak úgy lehet érvényesülni, ha megfelelő ráérzéssel az éppen regnáló, vagy nagy bizonyossággal hamarosan hatalomra kerülő párt könyvecskéjével rendelkeznek. Ebből eredően azt is mondhatjuk, hogy a tudás másod- vagy harmadrangú tényezővé züllött.
Távozásukat az oktatásügyi hatalom is megkönnyíti, hiszen lépten-nyomon hangoztatja, hogy ma már kevés az egyetemi oklevél, elmaradhatatlan legalább egy világnyelv ismerete is. Nos, akik legalább középszinten beszélik az angol, vagy a német nyelvet, szinte bármikor zsebre vághatják az útlevelüket, és az ittenieknél sokkal jobban fizető nyugati cégekben kereshetnek kényelmesebb, tartalmasabb, reális szakmai távlatokkal kecsegtető állást. És találnak is, hiszen közismert tény, hogy a fejlett nyugati országokban is egyre jobban elöregszik a lakosság, s a gazdasági fejlődés csak a fiatal, képzett szakemberek beáramlásával tartható fenn.
A kérdés csupán az, hogy mit veszít Szerbia ezeknek a fiataloknak a távozásával. Aligha vitatható, hogy sokat. Sőt, rengeteget!
Egy fiatal mérnök, orvos vagy tanár képzése az államnak több tízezer eurójába kerül, mivel a költségvetésből kell fenntartani a felsőoktatási intézményeket. És még nem is ejtettünk szót arról, hogy a szülők mennyit kénytelenek költeni ugyanerre a célra. Az utóbbiak azonban (legalábbis legnagyobb részben) szívesen teszik, hiszen minden normális ember könnyebb jövőt szeretne gyerekének, s ezért minden áldozatot képes vállalni.
Maradjunk azonban „csak” az államnál.
A fent említett felmérés szerint ugyanis egy akadémiai képzettségű fiatal távozásával az országot nagyjából 300 ezer euró kár éri. Ebben legkisebb tétel az oktatására fordított összeg. Nem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy egy huszonéves mérnök, orvos, tanár – persze, ha itthon maradna és teljes alkotóképességét a szülőföldjén kamatoztatná – mekkora hasznot valósíthatna meg.
Ez az a tétel, amellyel csak kevesen számolnak. Pedig kár elsiklani felette, hiszen lényegében egy ország a saját jövőjét engedi szabadjára, hogy a képzett fiatal munkájával, szaktudásával máshol gazdagítsa az őt befogadó országot.
Egyes számítások szerint csupán az Amerikai Egyesült Államokba kivándorló fiatal szakemberek által Szerbia legalább kilencmilliárd eurót „ajándékozott” másoknak.
Félő, hogy már elmúlt az a bizonyos tizenkét óra, amikor tenni lehetett és kellett volna valamit a honi egyetemeken szerzett tudás helyben tartása érdekében.
