Rákosi Mátyásnak tulajdonítják a jelmondatot, mely szerint: „Magyarország a vas és acél országa lesz”, de –a tapasztalat szerint – ez a nagyra törő elképzelés meglehetősen ragadós volt, hiszen annak idején Tito is többször hangoztatta, hogy Jugoszlávia elsődleges célja az iparosodás.
Nálunk is rengeteg pénzt vontak el a mezőgazdaságtól, s létrehoztak néhány „vasgyárat”. A hely megválasztásakor még az sem játszott szerepet, hogy akár több száz kilométerről, vagy éppen külföldről kellett odaszállítani az alapanyagot, vagyis a vasércet. Jó (vagy rossz?) példája ennek az utóbbi hónapokban folyton a lapok hasábjain szereplő szendrői (smederevói) vasművek, amely Jugoszlávia összeomlása után csak kolonc volt, és napjainkban is az a mindenkori hatalom púpján. Hogyisne, hiszen egy ilyen gazdasággal rendelkező állam költségvetéséből évente 150 millió eurót kiemelni és átpumpálni egy feneketlen zsákba, aligha szolgálja a fejlődést.
Ennek ellenére a szendrői gyáróriás létezik. A folyamatos vesztesége mellett terjeszkedése alaposan rongálja a szerb múltat, hiszen a hagyomány szerint a várat 1433 körül Đurađ Branković szerb despota építtette, aki itt is halt meg. Kétségtelen tehát, hogy a csaknem hatszáz éves múltú építmény szerves része a Balkán történelmének. Ez azonban a vasgyáriakat nem zavarta (zavarja) abban, hogy a várudvar egy jelentős részében „rosszvasat” tároljanak.
A kormány mindenáron arra törekszik, hogy megmentse az üzemet, de vajon mi a helyzet Jugoszlávia többi acélgyártó cégével?
A szlovénoknak is sokáig főtt a fejük, hogy mit kezdjenek a jesenicei vasművekkel. Végül, nem kis költséggel, korszerűsítették a termelést, némileg csökkentették a kapacitást, és ma a gyár profitot termel. Ők talán még gondolatban sem foglalkoztak a teljes megszüntetésével.
A sisaki gyár sem kerülhette el a sorsát. A valamikor 14 000 embert foglalkoztató üzemben egymást váltották a tulajdonosok, de egyik sem tudott megfelelően zöld ágra vergődni a folyamatosan halmozódó problémákkal. Végül odáig fajult a helyzet, hogy ott (is) minden leállt, de egy olasz vállalkozó, háromszáz dolgozó alkalmazásával, most „csinál valamit”.
A zenicai acélművekben is van némi élet, de az egykori 25 000 munkásnak már csak egytizede maradt. A termelés folyik, s a legújabb, kuvaiti tulajdonos még mindig lát némi fantáziát ebben a vállalkozásban.
Legkevésbé áldatlan helyzetben a spliti gyáróriás van. Annak ellenére ugyanis, hogy a világ kereskedelmi flottái számára gyakorlatilag megszűnt a hajógyártás, amely hatalmas mennyiségű acélt emésztett fel, tavalyelőtt 70 000 tonna acélgerendát és 50 000 tonna bordázott vasbetont készítettek, s ezt sikerült is értékesíteniük.
A fenti példák – elvileg – reményt nyújthatnak a szendrői gyárnak is, csupán az a kérdés, hogy a kormánynak sikerül-e megfelelő képességekkel és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező menedzsereket találni, akik legalább részben talpra tudják állítani a Duna menti város gazdaságának lényegét. Még ha sikerül is, az emberekben megmarad(hat) a keserű szájíz, hogy az egykori hatalmasságok nagyzolásának árát hetven éven keresztül kénytelenek voltak fizetni.
