Mivel mostanában sajnos egyre ritkábban követem a németországi televíziócsatornák adását, nem tudnám pontosan megmondani, hogy az átlagos német polgár milyen gyakran kénytelen meghallgatni és végignézni Angela Merkel kancellár médiaszereplését – bár Merkel esetében a kénytelen szó talán túlzó és tévesen arra utal, hogy a kancellár nyilatkozatai fájdalmasak elme és fül számára. Azt viszont mindenki tudja, hogy az átlagos szerbiai lakos életében pillanatnyilag szinte egyetlen nap sem telhet el anélkül, hogy Aleksandar Vučić miniszterelnök ne szerepelne a televíziók képernyőin és a napilapok hasábjain – ezek a szereplések az esetek többségében valóban sértik a józan észt. Mára világossá vált, hogy Vučić a személyi kultusz építésében látja a politikai és az államférfiúi siker titkát. Abból a feltételezésből indul ki, hogy minél többet szerepel a médiában, minél több témához szól hozzá és minél inkább megpróbálja magát nélkülözhetetlenként – mindenhatóként – feltüntetni, annál biztosabb sikerrel tarthatja meg szavazótáborát. Nem tudhatom, hogy ezt a taktikát saját ötletéből kifolyólag követi-e, vagy esetleg komoly tanácsadói bázis áll mögötte – bár őszintén kétlem, hogy Tony Blair volt brit kormányfő politikai tanácsadó cége készítené fel közszerepléseire, hiszen állítólag komoly marketingcégről van szó –, azt viszont hiszem, hogy a megváltó szerepét magára vállaló miniszterelnök hosszú ideje inkább árt magának, mintsem segít.
MEGVÁLASZOLATLAN KÉRDÉSEK
Március 13-án késő este lezuhant az a helikopter, amely egy súlyosan beteg, ötnapos raškai kisbabát szállított Belgrádba. A balesetben a csecsemő, két Novi Pazar-i orvos és a Szerbiai Hadsereg kötelékében szolgáló négy személy lelte halálát. A balesetet követően két vizsgálóbizottság is megalakult, ezeknek kellene kivizsgálniuk a tragédiához vezető körülményeket. A hadsereg vezérkari főnöke által megalakított bizottság már a múlt hét második felében elkészítette jelentését, ennek részleteiről azonban mindmáig nem értesült a közvélemény.
A balesetet követően mind több részlet került napvilágra és egyre több katonai elemző mondta el véleményét. Bár nem vagyok katonai szakértő, a helikopterek működéséhez pedig még kevésbé értek, a baleset kapcsán megfogalmazott, mindenféleképpen választ követelő kérdések legtöbbje ésszerűnek tűnik. Bizonyos állításokból kiderült, hogy a kisbaba mentéséhez először a Belügyminisztériumtól kértek segítséget, az illetékesek azonban az aznap esti kedvezőtlen időjárási viszonyokra hivatkozva megtagadták, hogy rendőrhelikopter induljon a csecsemőért. Arról is értesülhettünk, hogy a babát mentőautóval alternatív utakon is el lehetett volna szállítani valamelyik nagyobb egészségügyi központba, valamint arról is, hogy ha már muszáj volt a katonai helikopter bevetése, akkor sokkal előnyösebb lett volna Kragujevac vagy Niš irányába indulni, hiszen abban a régióban állítólag jobbak voltak a látási viszonyok, mint a főváros környékén. Azt, hogy Belgrádban és felette mennyire kedvezőtlenek voltak az időjárási viszonyok, az is bizonyítja, hogy a szóban forgó időszakban több utasszállító repülőgépet is Temesvárra irányították át.
Ezekkel a fejtegetésekkel egy időben több belgrádi napilapban és internetes hírportálon is olyan állítások láttak napvilágot, hogy a kisbabát szállító helikopternek azért kellett volna mindenféleképpen a belgrádi Nikola Tesla repülőtéren landolnia, mert Zlatibor Lončar egészségügyi miniszter tv-kamerák kíséretében ott várta a gyermeket.
Sok-sok kérdés és visszásság gyanúja egy hét emberéletet követelő baleset kapcsán. Aleksandar Vučić kormányfő pedig ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. A balesetet követő első médiaszereplése során megszokott fennhéjazó stílusában közölte: magára vállalja a felelősséget, csak előbb közölje vele valaki, hogy miért is kell pontosan felelősséget vállalnia.
– Senki nem kérdezett, hogy a helikopter a csecsemő mentésére induljon-e, ugyanakkor ha megtették volna, biztosan azt mondtam volna, hogy induljanak útnak. Azokat a vádakat sem értem, hogy a helikopternek azért kellett a belgrádi repülőtéren landolnia, mert ott Bratislav Gašić védelmi és Zlatibor Lončar egészségügyi miniszterek is megjelentek. Amikor Velimir Ilić és Tomislav Nikolić nem jelentek meg bizonyos helyeken, akkor az újságírók amiatt tiltakoztak, most viszont az a probléma, hogy a miniszterek ott voltak valahol. Gašić és Lončar ellen hajtóvadászat folyik, pedig ők ketten csupán egy gyermekéletet próbáltak megmenteni. Nem adom Gašićot és Lončart! – fogalmazott Vučić.
BŰN KÉRDEZNI
Hogy felelős-e a kormányfő bármiért? Igen. A balesetért semmiféleképpen nem, azért viszont igen, hogy alkalmatlan emberekkel vette magát körül a kormányban. Például mi tette alkalmassá az egész életében üzletemberként tevékenykedő Bratislav Gašićot arra, hogy a védelmi minisztérium élére kerüljön – azon kívül, hogy az SZHP egyik alapítója és állítólag „szemtelenül” gazdag? A tizenkilenc tagú kormány minisztere legtöbbjének vagy fogalma sincsen, hogy mi a feladata – vagy miképpen kellene azt elvégeznie –, vagy egyszerűen mellékesként tekint erre a részletre. Vajon melyik többé-kevésbé „normális” országban történik meg, hogy a belügyminiszter részt vesz egy rendőrségi autós üldözésben? Vagy hol történhet meg következmények nélkül, hogy a belügyminiszter a letartóztatásokat követően rendszeresen arról nyilatkozik, hogy az illetékes bíróságnak milyen ítéletet kellene hoznia a majdani eljárás végén? És mennyire megszokott az, hogy egy lőfegyverrel megsebesített üzletembert az egészségügyi miniszter műti meg?
Vučić a populizmusért is felelős, amellyel nemcsak magának, hanem mindannyiunknak árt. Vélt, vagy valós érdekeit folyamatosan összekeveri a polgárok érdekeivel és rendszeresen hamis idillt fest a közállapotokról. Ő volt az, aki népszerűvé tette a helikopteres mentőakciókat, amelyekben legalább egy kormánytagnak ajánlatos részt vennie. Tehát vannak helikopteres mentőakciók, látványos sajtótájékoztatók, ahol a miniszterelnök minden újságírót ellenségként jelöl meg, aki számára nem tetsző kérdést tesz fel. És van egyszólamúság, amelyben egyetlen személy a megmondhatója mindennek, aki felhatalmazva érzi magát arra, hogy eldöntse, kinek miként kellene bizonyos dolgokról vélekednie – ellenkező esetben az ország integritását ássa alá. Aki pedig kérdést mer feltenni a hatalom képviselőinek, az Vučić értelmezésében hajtóvadászatot folytat a kérdezett személy ellen.
És azért is felelős, hogy folyamatosan kiskorúsítja mind az újságírókat, mind a közvéleményt, mind pedig a hatalom többi ágát. Vajon kinek képzeli magát a kormányfő, hogy elképzelhetőnek tartja: a kisbaba mentését megelőzően megtörténhetett volna, hogy az ő véleményét is kikérje valaki? Miért kellene egy miniszterelnöknek ilyesmivel foglalkoznia? És kinek képzeli magát, hogy vizsgálat előtt egyértelműen leszögezze: ezt, vagy azt a minisztert „nem adja”? Vajon mi történik akkor, ha a vizsgálat során bebizonyosodik, hogy az említett miniszterek – vagy egyikük – felelőssé tehető a balesetért? A szerb kormány első emberét vagy nem érdekli ez a lehetőség, vagy előre tudja, hogy a jelentés nem ilyen tartalmú lesz. És vajon hogy feledkezhet meg arról, hogy bár ő alakította meg a kormányt, azt formálisan a köztársasági parlament választotta meg? Ki kérdezi a parlamentet, amelynek kapcsán már csak a szerencsétlen jelző jut eszembe, de amelynek továbbra is ellenőrző hatáskörrel kellene rendelkeznie a kormány felett?
Bár sok év telt el Aleksandar Tijanić alábbi gondolatainak megfogalmazása óta, úgy tűnik, bizonyos dolgok örök érvényűek, legyen ez adott esetben bármennyire is elkeserítő: „Gyakorlatilag egyetlen szerb politikus sincs, aki nem jószágként tekint a szerbekre. Elméletileg egyetlen szerb sincs, aki ne gondolná azt, hogy az itteni politikusok családjaik első nemzedéke, amely elveszítette a farkát. Mindenkinek igaza van. Éppen ezért a szerb politika csupán szemfényvesztés; a választások bohózat; a parlament látszat; az állam paraván. Életünk illúzió. Formalinba áztatott kiállítási tárgyak vagyunk a kontinens kórbonctani osztályán: befőttesüvegbe zárva, mint a saját magunk által előhívott démonoknak szánt télirevaló.”
