Az, hogy az államigazgatásban sokszor a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal, nem újkeletű jelenség. Ez különösen vonatkozik a különféle felügyelőségek munkájára. Már jó negyed századdal ezelőtt is megesett, hogy a pénzügyi rendőrség alaposan átvizsgálta valamelyik vállalat ügykezelését, majd a munka végeztével terjedelmes jegyzőkönyvben rögzítette a tapasztaltakat. Néhány nap múlva megjelent a nyugdíj- és rokkantbiztosítási alap ellenőre, s ő is ugyanazokat a papírokat kérte, amiket az előzőek, de kizárólag az ő hatáskörére vonatkozóan. Őt követte az egészségügyi alap embere, majd a kereskedelmi felügyelőség. Mindannyian elvégezték a munkájukat, de lényegében csak megismételték a pénzügyi rendőrség átfogó ellenőrzését.
Ennek elsődleges oka, hogy országos szinten egyáltalán nincs összehangolva a felügyelőszervek hatásköre és munkája. Mindenki ugyan végzi a saját dolgát, de azzal már senki sem törődik, hogy közben a felesleges tevékenység csak halmozódik. Ez egyáltalán nem nevezhető csodának, hiszen jelenleg Szerbiában nagyjából ezer(!) törvény, kormányrendelet, törvénymagyarázat és egyéb előírás foglalkozik ezzel a tevékenységgel. Érthető hát, hogy szinte folyamatosan érvényesül a „sok bába között elveszik a gyermek” elve.
Ennek a fejetlenségnek pedig nemcsak az ellenőrzések alanyai, vagyis a vállalkozók, hanem a közpolgárok és az állam is megissza a levét. Tudvalevő ugyanis, hogy minél többen foglalkoznak egy témával, annál nagyobb a hiba és a tévedés lehetősége. Másrészt nem ritkán egymásra mutogatnak a felügyelőségek, ha olyan területen kell elvégezni az ellenőrzést, aminek hovátartozása nem tisztázott.
Nos éppen ezeket a hézagokat igyekeznek kihasználni azok a polgárok és vállalkozók, akik szívesen kibújnának az állam iránti kötelezettségek alól. Ez a „versenyfutás” nem újkeletű, hiszen amióta világ a világ, mindkét fél igyekezik túljárni a másik eszén.
Az olajban gazdag arab országok kivételével talán nincs is a világon olyan állam, amelyik az adókon és járulékokon keresztül nem sarcolja a polgárait, hiszen legtöbb helyen szinte folyamatosan üres az eklézsia, s annak feltöltését csak az emberek zsebébe való nyúlkálással lehet megvalósítani.
Nálunk sem más a helyzet. A felügyeleti szervek munkája összehangolatlanságának következményeként – egy nemrégen készült tanulmány szerint – a költségvetés minden évben legalább hárommilliárd euró bevételtől esik el. Ez a pénz az úgynevezett szürkegazdaságban marad, ahol a különféle felügyeleti szervek kötelessége volna a törvényes folyamatokba kényszeríteni az ott munkálkodókat.
Igen sokatmondó adat, hogy 2001 és 2008 között az ország nemzeti jövedelmének egyharmada a szóban forgó fél legális, vagy éppen illegális területen forgott, senki sem fizetett adót és járulékokat. Ez az arány azóta 30 százalékra csökkent, de még mindig igen messze van az elfogadható szinttől.
Sokan úgy vélik, sőt meg vannak győződve arról, hogy a fejlett, jogilag és államilag rendezett országokban nincs „feketézés”. Egyértelmű ellenpélda erre Németország, ahol – az emberek mentalitásából eredően – betartják a törvényeket. A tősgyökeres, vagyis az „echte” németek igen, de azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a második világháborút követő és még mindig tartó időszakban más nemzetek tagjai szinte elárasztották Európa e részét, s ma már nagyjából minden ötödik lakos bevándorlónak számít. Ők magukkal vitték otthoni (rossz) szokásaikat, s ott igyekeznek becsapni az államot, ahol lehet.
Mások problémája azonban nem menti a honi gyakorlatunkat. Nevezetesen azt, hogy az adófizető polgárok pénzéből viszonylag bőségesen javadalmazott ellenőrök, felügyelők… fogyatékos munkájukkal évente (f)elügyelik az országos költségvetés egyharmadát.
