Több mint két évvel ezelőtt a legfelsőbb szinten is kénytelenek voltak belátni, hogy a közszolgálatban dolgozók javadalmazása körül nagyon nincsenek rendben a dolgok. Az ugyanolyan képzettségű, hasonló beosztásban dolgozók keresete meredeken eltér egymástól, csupán az a különbség, hogy kinek melyik közvállalatban vagy intézményben sikerült elhelyezkednie.
A korábbi kormány bejelentette, hogy záros határidőn belül fizetési osztályokat fog meghatározni, s ez lesz az etalon a béreket illetően. Az illetékes minisztérium ugyan nekilátott a munkának, de – mint utólag kiderült – nem sok érdeke fűződhetett hozzá, mert az egész feladat teljesítése igencsak nyögvenyelősen ment. Talán mondani sem kell, hogy azóta sem készült el ez a „köpködőlista”. A késedelem aligha lehet véletlen műve. Talán inkább arra lehet gyanakodni, hogy bennfentes körökben igen sokakat kedvezőtlenül érintett volna ez a reformnak aligha nevezhető átalakulás. A legidősebb korosztályok ugyanis még emlékeznek azokra az időkre, amikor a mereven központosított közigazgatási rendszerben fizetési osztályok léteztek.
A probléma tehát megmaradt, s továbbszállt a jelenlegi államvezetésre. Az illetékes miniszter asszony a napokban (ismét) bejelentette, hogy hamarosan elkészülnek a fizetési csoportok, s ezeken belül nem lesznek osztályok. Nem sok értelme van a majdani besorolás elnevezésének, hiszen csoport-e vagy osztály, teljesen mindegy. A lényeg, hogy egyazon végzettséggel, hasonló munkakörben a havi fix nem térhet el egymástól. Minden egyes munkakörre részletes és félremagyarázhatatlan leírást készítenek, tehát nem történhet meg, hogy valaki protekcióval vagy pártkönyvecske lobogtatásával „érveljen” nagyobb fizetésért.
Állítólag annak sem lesz jelentősége, hogy egy orvos, mérnök, tanár, vagy éppen városházi portás melyik kis- vagy nagyvárosban látja el feladatát.
Nos, ezen a ponton érdemes egy pillanatig elidőzni. A tanügyi dolgozók körében már most felröppent a (kósza) hír, miszerint egyáltalán nem mindegy, hogy valaki Zentán, Székelykevén, vagy éppen Újvidéken, esetleg Belgrádban áll-e nap mint nap a diákok elé. Lévén, hogy a közhiedelem szerint a városokban drágább az élet, ezért az ott dolgozóknak ugyanazért a munkáért nagyobb fizetés jár. Talán mondani sem kell, hogy a minisztérium ezt erélyesen cáfolta. Ismerve a honi körülményeket, okkal adunk hitelt a pletykáknak. Vagyis amit az „illetékesek” tagadnak, az egy kicsit hosszabb távon valósággá válik. A múltban sem volt ez másképpen, s erre számos példát lehetne felhozni.
A másik sarkalatos kérdés az elvégzett munka minősége. Ahogyan nincs két hajszálpontosan egyforma ember, úgy az azonos feladatokat teljesítők között is vannak árnyalt vagy szembeszökő különbségek. Vajon ki lesz az, aki megállapítja, hogy egy tanár (orvos…stb) rosszul, jól, jobban, vagy kitűnően látja el a feladatát? A minőség szubjektív megállapításából eddig is csak konfliktusok alakultak ki, s félő, hogy ezután sem lesz ez másképpen.
Mint fent említettük, a minisztérium elképzelése szerint kereken hatvan csoportba fogják sorolni a közfeladatokat ellátókat. Ezeknek a munkahely-leírása kétségtelenül óriási feladat. Eddig azonban senki sem tért ki arra (naivság is volna elvárni tőlük), hogy mi van azokkal, akikről mélyen hallgatnak, s tulajdonképpen a hatvanegyedik osztályba tartoznak. Nos, ezek a mai kor Pomócsi bácsijai, akik, ha valami nem tetszik nekik, vagy veszélyben érzik a fizetési listákon elfoglalt helyüket, Salamon Béla, a pesti kabaré színészlegendája által megfogalmazott és azóta már szinte szállóigévé vált két mondatát fogják fennen (s nyilván nem alap nélkül) hangoztatni:
– Ha én egyszer kinyitom a számat! Ha én egyszer elkezdek beszélni!
