A szinte elvétve tapasztalható sportsikereken kívül nem sok mindennel dicsekedhet az ország. Gazdasági téren az európai országok listájának legvégén kullogunk, s ennek megfelelően az életszínvonalunk sem engedi meg, hogy elégedettek legyünk. A közéleti ellátások és szolgáltatások jelentős része lassan csak azért működik, mert az ott dolgozóknak sokkal nagyobb az igyekezetük, mint amekkora a bérük. Ez több ágazatra is vonatkozik, olykor türelmetlenek, de teszik a dolgukat.
Az állam pedig igyekszik kisajtolni belőlünk, amit csak lehet. Bizonyos közvállalatok révén olyan terheket ró ránk, amelyek ugyan megfizethetők, de amelyekért, nem ritkán, nem kapunk semmit. Ilyen például a lecsapolási illeték. Az utóbbi években többször is volt aszály, de az illetékes, természetesen a kormány irányítása alatt álló közvállalat szorgalmasan küldte a számlákat. Aki nem volt hajlandó, vagy nem tudott fizetni, következett a fenyegető felszólítás, ezután pedig az adós ingatlanának elkobzása. Emiatt „szabadult meg” a szántójától egy földműves, a fűtési számla kiegyenlítésének elhanyagolása miatt pedig a lakásától egy pancsovai polgár.
Mindkét esetben azonban nem az alapadósság volt a „bűnös”, hanem a törvény által előírt és az illetékesek által maradéktalanul alkalmazott büntetőkamat. Ha valaki a fővárosban nem fizeti ki idejében a különféle szolgáltatásokat nyújtó Infostannak járó, például 8500 dináros számlát, a közvállalat egy hónap alatt csaknem 120 dinár pluszköltséget számol fel. A 4500 dináros áramfogyasztási lemaradás 63, a lakás tulajdonjogával kapcsolatos 8500 dináros adó pedig 130 dinár büntetőkamatot von maga után.
Persze olykor a polgárok sem ma született bárányok. Ismerünk olyan, jól kereső egyéneket, házaspárokat, akik minden rezsi- és egyéb költséget határidőn belül a szivarzsebből ki tudnának fizetni, de az általuk (be nem) vallott elv, hogy az államnak kell legutoljára eljuttatni a pénzt. Ilyenek azonban meglehetősen kevesen vannak. Legnagyobb részünk fizetéskor és nyugdíjosztás napján számba veszi a fix kiadásokat, s igyekszik ezektől a számláktól minél előbb megszabadulni. De mit tegyen a dolgozók ama 38 százaléka, akiknek a munkaadó legalább két hónapig késik a járandóság kifizetésével? Ők miből gazdálkodjanak?
Ezek az emberek is kénytelenek trükközni. A járandóság első részének kézhez vételekor kifizetik a számlák egyik részét, majd a következő bevételkor a másikat. Csupán az a baj, hogy ha késnek, a szolgáltató felszámolja a büntetőkamatot, ami – mint már szóvá tettük – nem kevés. És feleslegesen (az adós számára kényszerűen) növeli a kiadásokat.
Kérdés azonban, hogy vajon erkölcsös-e így büntetni az amúgy is már a létminimumon, de legalábbis a szegénység határán tengődőket? Azt is érdemes elemezni, hogy vajon más, sokkal gazdagabb országokban ezt hogyan csinálják?
Nos, például Svájcban, éves szinten számolva, 7,25, Csehországban és Boszniában 8,05, Nagy-Britanniában 8,50, Magyarországon 10,50, Horvátországban pedig 14 százalék a büntetőkamat. Nálunk ugyanez 16 százalék!
Az embernek néha az az érzése támad, hogy az állam és a különféle közművek egyenesen azért szurkolnak, hogy az embereknek ne legyen elég pénzük a számlák kiegyenlítésére, mert ők ilyen esetben a büntetőkamatok révén, minden erőfeszítés nélkül extra bevételhez juthatnak.
Ha pedig túl lelkiismeretes az adófizető polgár, akkor az adóhivatal egy kicsit „rásegít”: a befizetési határidőn túl kézbesíti a csekket, s máris adva van a terven felüli bevétel. Ez ellen pedig apelláta nincsen, mert a hatályos előírások szerint az a nap tekinthető a kikézbesítés dátumának, amikor a hivatal postára adta a (nem ajánlott levél formájában!) küldeményeket.
Akárhogy is van, tény, hogy Európában – a büntetőkamatok nagyságát illetően – Szerbia tartja a dicstelen rekordot.
Végtére ez is valami.
