Az Országgyűlés a múlt kedden szentesítette: Magyarország 150 katonát küld az Iszlám Állam (IÁ) elleni fellépéshez az iraki Erbílben levő kiképzőközpontba. A katonák 2017. végéig maradnak a támaszponton, ahol biztosítási és kiképzési feladatokat látnak majd el. Hende Csaba honvédelmi miniszter kétharmados többséget igénylő előterjesztését a „színe-java” támogatta, csak az MSZP, a Jobbik, az LMP, továbbá egy fideszes és két független szavazott ellene.
Hende azzal indokolta indítványát, hogy a szélsőséges szunnita szervezet a keresztények és más (nem szunnita) felekezetek tagjai ellen számos emberiesség elleni bűncselekményt hajtott végre, s térnyerésével mind jobban veszélyezteti a nemzetközi békét és biztonságot. Hangsúlyozta: az ENSZ BT két határozata, a Bagdad által tavaly az ENSZ tagállamaihoz intézett felkérés mellett az Egyesült Államok „egyértelmű igényét fejezte ki Magyarország hozzájárulására”. Szijjártó Péter külügyminiszter szerint a parlament a legbölcsebb döntést hozta azzal, hogy megadta a felhatalmazást. Ennek következtében – érvelt – „Magyarország megfelelhet azon kötelezettségeinek, amelyek a nyugati értékvilághoz való tartozásából fakadnak”.
Dióhéjban ennyit a „jéghegy csúcsáról”.
Ki-ki nonsalansz legyinthet rá, hisz nem harcoló alakulatot küldenek Erbílbe, ezenfelül profi katonákról van szó, felesleges hát aggódni. (Igaz, pénteken épp ott robbant egy autóba rejtett pokolgép, féltucatnyi hullát hagyva maga mögött, ám ennyi kockázat eleve alapértelmezett.)
Persze mindig akad, aki a homlokát ráncolja, a kakában is az ütőeret keresi, lévén ezt anyaország-szerte oly nagy pátosszal „művelik”. Eme konstellációban nem is egy bűvészmutatvány rámutatni a buktatókra. Akadnak, akik szerint a küldetésre szánt 20 milliárdnyi forintot (66 millió eurót) okosabb dolgokra is el lehetett volna költeni, s akadnak, akik úgy vélik, a szerepvállalás belbiztonsági kockázatot jelent. Nem zárható ki, bár kötve hiszem, hogy gonoszék felismernék a piros-fehér-zöld lobogót, még kevésbé valószínű, hogy tudják, mi fán (és főleg hol) „terem” Magyarország. Mosonmagyaróvárról és Kiskunfélegyházáról szavatoltan nem hallottak… igaz, az átlag magyar is most hallott először Erbílről, sejtelme sincs, hogy a Kurd Autonóm Régió fővárosáról van szó, a szunnita–síita ellentét okai pedig változatlanul valóságos enigma számára.
Az IÁ persze értesült róla, hogy jön majd egy 150 fős „hitetlenekből” álló kontingens, de tökéletesen mindegy számukra, mifélék. Még egy ellenséges „banda”, mivel azonban a dzsihadisták a közhiedelemmel ellentétben nem egy klasszikus terrorcsoport, sokkal inkább „üzleti érdek” síkján szerveződött gazemberi csoportosulás, úgy a magyar katonákra aligha vetnek szemet, esetleges túszul ejtésük és váltságdíj-követelésük ugyanis nem ígérkezik jövedelmező „húzásnak”. Kizárhatónak vehető hát, hogy a HU-zsoldosok haja szála komolyabban görbülhet.
A bibi nem is a gyakorlat, hanem a morál síkján van. Már ha valaki így látja. Zavaró körülményként élheti meg ugyanis, hogy Washington beintésére Magyarország nyomban missziót meneszt Irakba. Eme kételkedők aggályait is könnyű azonban eloszlatni, hisz a küldetésre való rábólintást egyszerre két tényező is indokol(hat)ja: egyfelől a Moszkva felé kacsingatás – Nyugat felé való – ellensúlyozására, másfelől a Washingtonnal megromlott viszonyok elsimítására tett kísérlet.
Bizonyos fokon felidézi a (feltételes) régmúltat is, nevezetesen 2002 őszét, amikor az iraki kérdés először került a magyar (kül)politika látóterébe. A szóban forgó év szeptemberében Kovács László akkori külügyminiszter az ENSZ Közgyűlése előtt, majd később több ízben beszélt az iraki helyzetről, valamennyiszer a tömegpusztító fegyvereket jelölve meg a konfliktus legfontosabb forrásaként. Miután a Bush-kormányzat körültekintő eszmei mélyszántás után a nyáj fejébe ültette az ürügyet, és 2003. március 20-án megkezdődött az Irak Szabadságáért Hadművelet, a magyar kormányzat tisztségviselői nem egyszer saját álláspontjukként hirdették az igét, állítván, hogy az „odasózást” a tömegpusztító fegyverek léte igazolta. A nyitott szemmel járók előtt tökéletesen világos volt, Budapest részéről ez csupán a washingtoni „mantra” szajkózása. Friss NATO-tagként valójában nem is mondhattak mást, mint amit a State Department a szájukba adott.
Amikor aztán Irakot felszabadították… saját lakossága jelentős részétől, Gyurcsány Ferenc akkori kormányfő és Juhász Ferenc honvédelmi miniszter 2004. november derekán még egy – szintén kintről instruált – „sasszéval” toldotta meg a majomkodást, hazafiatlannak titulálva, hogy az ellenzéki pártok nemmel szavaztak az iraki mandátum meghosszabbítására, és úgy vélekedtek: az Irakból való hazatérés siettetése veszélyeztetheti a magyar katonák biztonságát. Ebből az ember azt olvashatta ki, hogy Irakból hazajönni veszélyesebb, mint ott maradni, ráadásul azt is, hogy mindenki, aki nem így vélekedik, patriotizmusból bukásra áll. Bárhogyan is forgatjuk, s tisztában vagyunk eme kényszerű „szózatok” pragmatikus voltával, „itthon” mégis csúnyán hangzott.
Lecsorgott hát egy tengernyi víz a Dunán, de lényegi változás a több, mint egy évtized alatt nem történt: noha a „főszakács”, a személyzet és az eszmei aláfestés gyökeresen megváltozott, a teríték és a menü azonos. Ennek fényében nehéz nem egyetérteni Kónya Péternek, a Szolidaritás Mozgalom elnökének észrevételével, aki szerint ez az friss „behajlás” úgy kellett, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Avagy mértéktartó megfogalmazása szerint: „Magyarországnak nem a világ csendőre szerepében kellene tetszelegnie, inkább egy békebírói szerepet kellene vállalnia.”
Jól hangzik, ám e fegyvercsörgető, szürke eminenciások irányította világban sajna nem több a puskacsőbe dugott rózsaszálnál. Csupán remélhetjük – mert a remény hal meg utoljára –, hogy egy fokon mégis az értelem kerekedik majd felül. Csak legyen, aki kivárja.
*Miért öntesz még vizet a tengerbe? (Ovidius)
