Nem kétséges, hogy igencsak képesek vagyunk nagy terveket szőni. Hiszen ha csak a közelmúltat vizsgáljuk, láthatjuk, hogy egyre-másra születnek a „korszakalkotó” elképzelések, amelyeknek a zöme általában nem valósul meg. Ez a légvárépítés nem (a jelenlegi) rezsimfüggő, hiszen az „átkosban” is volt – például – egy jószerivel világraszóló terv, amely szerint a Yugo gépkocsival egy csapásra meghódítjuk Amerikát, hiszen egyszerű, olcsó és kisfogyasztású jármű. Az évszázad üzletéből aztán az évszázad blamázsa lett. Végül a 4600 dolláros autót 100 dolláros előtörlesztéssel igyekeztek rásózni a gyanútlan és kispénzű amerikai polgárra, de még ez sem sikerült.
Néha úgy tűnik, hogy a történelem ismétli önmagát. A szerbiai főpolitikusok most is azzal ámítják a népet (mert ők maguk sem hisznek benne), hogy a kragujevaci üzemből kikerülő 500-asokat Oroszországban valósággal szét fogják kapkodni. Valószínűleg így lenne, ha a belgrádi garnitúra által istenített Putyin atyuska beengedné a gépkocsikat.
Szóval, szőjük a nagy terveket…
Újabban, vagy inkább ismét, a mezőgazdaság a téma. Augusztusban ugyanis egy új, a mezőgazdaság fejlesztésére irányuló stratégiát dolgoztak ki, amely – elvileg – fényes távlatokat nyit e gazdasági ág számára.
Kétségtelen, hogy szükség van egy ilyen, hosszú távú fejlesztési tervre, hiszen Szerbia mezőgazdasági teljesítőképességének alapjai nagyjából megegyeznek Dániáéval. Ott is és itt is hozzávetőleg 5 millió hektár termőterület van, s ebből 3,2 millió hektár megművelhető.
A két ország mezőgazdasági lehetősége közötti párhuzam azonban ezzel ki is merül. Nálunk ugyanis a nemzeti jövedelemhez alig 10 százalékkal járul hozzá, pedig kivitele meghaladja az évenkénti 2 milliárd eurót, ugyanakkor élelmiszer-behozatalra csupán a fenti összegnek a felét költjük. A termőterület 84 százaléka magánkézben van, s a megművelhető terület átlagosan mindössze 5,4 hektár, a jogi személyek pedig a maradék átlagosan megmunkálható területnek a 16 százalékát, azaz 210 hektárt művelnek.
Első pillanatra furcsának tűnik a „jogi személyek” kifejezés, hiszen a régi terminológia szerint ez állami vagy társadalmi tulajdont feltételezett. Mostanság azonban azokról a nagybirtokosokról van szó, akik jó befektetésnek tartják a mezőgazdaságot, ebből kifolyólag (tíz)ezer hektárszámra vásárolták, nem ritkán potom pénzért, a földeket.
A gond nem ott keresendő, hogy ki a tulajdonos, hanem az állam által biztosított területalapú támogatások sorsában. A náboboknak már az is kifizetődő, ha parlagon hagyják a földjüket, mert a támogatás bőven fedezi minden költségüket. Őket tehát a fent említett fejlesztési stratégia csak annyiban érdekli, hogy annak alapján mennyit kaszálhatnak, természetesen minden erőfeszítés és befektetés nélkül.
Erre viszont nem fog sor kerülni, mivel – ahogyan a múltban többször is bebizonyosodott – az olykor jó elképzelések is csak papíron létezhetnek, hiszen megvalósításukhoz rettenetesen sok pénzre volna szükség, ekkora összeggel az ország – legalábbis a jelenlegi kapacitásával – nem rendelkezik.
Hiábavaló tehát a sok „stratégia” és fejlesztési terv, ha minden marad a régiben, s akiknek valóban szükségük lenne erre az előrelépésre, a dániai példa csupán valószerűtlen illúzió marad.
